Kikosaraztak

30.

Hétfő reggel épp a büféből vásárolt kakaós csigámat eszegettem felfelé jövet a lépcsőn, mikor a szemem sarkából megpillantottam egy sötét alakot magam mellett.

- Hé... - szólt, nekem pedig a döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. A számból kilógó csigadarab sem lehetett valami esztétikus, ezért gyorsan bekaptam.
Axel zsebre tett kézzel állt előttem, hűvös arckifejezéssel. Fekete belebújós pulcsiján pirossal írt szöveg díszelgett, izmos lábán szürke nadrág feszült. Sötét haja ismét keszekuszán lógott a homlokba, gyönyörű szép kékes szemeiből viszont semmilyen érzelmet nem tudtam kivenni.

A szívem kalapált, és éreztem, ahogy elönt a pír.

- Nem kellett volna elrohannod - motyogta, kerülve a tekintetem. Miközben beszélt, azon gondolkoztam, hogy vajon nem csokis-e a szám, mert folyton azt szugerálta. Egy gyors mozdulattal megtöröltem, és a szemeibe néztem.

- Dehogy nem... Milyen kínos lett volna már! Ráadásul az egész tök abszurd volt, hogy találtam egy kiskutyát az utcán és az pont a tiétek... - hüledeztem. Axel továbbra is csak meredt rám ridegen. Szomorkásan néztem rá, attól függetlenül, hogy az ő hibája volt a veszekedés, és ő volt az, aki túlreagálta a dolgokat. Természetesen mindennél jobban ki akarok békülni vele, de úgy érzem, felesleges magyarázkodnom. Hisz nem járunk!

- Mindegy - vonta meg a vállát unottan, majd eloldalazott mellettem. Mielőtt eltűnt volna a lépcső fordulóban, annélkül, hogy hátranézett volna, odavetette: - Egyébként csokis a szád.

Zavaromban lesütöttem a szemem és amilyen gyorsan csak tudtam, besiettem a mosdóba. A tükör elé lépve meglepődtem: a szám makulátlan volt. Lehet nem is emiatt nézte a szám?

***

-

Csináljátok meg a munkafüzet 35. oldalát, és ezzel letudtuk a mai óra anyagát - csapta össze a tenyerét Mr. Blackley, az irodalom tanár. Mielőtt lehuppant volna a székébe, végigvezette a tekintetét az osztályon. Mindenki kedvenc tanára szerencsére ismét lazára vette az órát, ezért - nem túl meglepő módon - senki sem csinálta a feladatokat. Vagy telefonoztak, vagy olvastak (khm... Tansy), esetleg beszélgettek. De voltak, akik a terem másik végébe üvöltöztek, de még az is előfordult, hogy hangosan hallgatták a zenét.
Szemmel láthatóan a tanár le se bagózta az osztályt: elővette a legújabb modellű laptopját, és bedugva egy fülhallgatót a készülékbe, lazán elfoglalta magát.

Nehányan megmosolyogták a tanár előbbi mutatványát, aztán folytatták, amit elkezdtek.

Mivel Darcie-ékkal nem együtt járok irodalomra, ezért ismételten egyedül maradtam a zsibongó teremben.

Körbekémleltem, hátha látok valakit, akihez odamehetek, de Axelen és Damienen kívül mást nem találtam potenciális áldozatnak. Mindketten a saját kis klikkjükkel röhögcséltek, meg beszélgettek. Axel leginkább Keithtel és a kosaras srácokkal, míg Damien a kirakatlányokkal és a menő srácokkal lógott.

Axelhez nem mehettem oda - érthető okokból -, viszont Damienhez sem akartam odamenni. A múltkori után olyan kínos lenne! Hisz Axel jóformán lehurrogta amiért velem volt akkor, és ott.
Ezért inkább előhalásztam a telefonom és a fülhallgatóm és benyomtam egy random lejátszási listát. Miközben totál értelmetlen játékokkal játszottam, és a fülemben üvöltött a zene éreztem, hogy valaki megérinti a vállam. Ösztönösen összerezzentem, és megugrottam ijedtségemben. Kivettem a fél fülemből a fülest, és morcosan néztem a felettem tornyosuló fiúra.

- Mit csinálsz, Kosárkirálynő? - kérdezte szórakozottan Damien, majd felettébb diszkrét módon belehajolt a kijelzőbe, amin egy buta labdás játék virított.
Mosolyogva elmagyaráztam a játék lényegét, ő pedig figyelmesen hallgatta a mondandómat. Lehuppant a mellettem lévő üres székre, és lázasan kezdte nyomkodni az ezalatt az ő kezébe került telefont.