Hádész szerelme

Vádak

Szép jó estét mind az öt embernek, aki valami oknál fogva még mindig itt van. Amennyiben érdekel valakit, mi a jó istent csináltam majdnem egy évig, annak hazudhatnám, hogy "Jaj, az érettségi és az egyetem!", de miért tenném? Az igazság, hogy ezt az istenverte részt ötödször (ismétlem ötödször) írom meg, mert már négyszer elveszett. Üzenem innen is Athénének, hogy ha kígyókoronásat is kell játszanom, akkor is kiteszem ezt a részt! (* kacsint, kacsint* Remélem az az öt ember, aki esetleg még hiányolta is ezt a könyvet, már rég olvasta a Kígyókoronát *kacsint, kacsint*) 

A fejezetben lesznek fogalmak, amik talán magyarázatot igényelnek, azokat kommentben találjátok, és remélem nem kell kettészednem a hossza miatt a részt. Jó olvasást!

Ahogy az ágyamban feküdtem, miután Thanatosz elment, minden, az egész életem olyan távolinak tűnt. Az mikor még egy egész család voltunk, ahogy együtt ültünk az asztal körül, az öcsém a levessel játszott, apa rászólt, anya pedig azonnal nyúlt a szalvétáért, én pedig csak nevettem és bátorítottam őt. Majd vége szakadt. Aztán Anya és az az állat Joe, akivel egyetlen jó emlékem sem volt. Mégis, Anya őt választotta. És az a rövid kis idő a nagynénémnél. De ennek is vége szakadt. Végül már Anya is elment, majd Robin, aki tartotta bennem a lelket. Csak Joe maradt, akit már gyűlölni sem tudtam, hiszen csak ő volt. Ő maradt az egyetlen, aki nem hagyott ott, aminek nem akart vége szakadni. Majd Hádész, a fiú, aki úgy szakított véget mindennek, hogy nem hagyta, hogy én tegyem meg. Aki valami újat kezdett, valamit, ami segített a felszínen maradnom, majd Héphaisztosz, aki mindenben támogatott és Artemisz, meg Aphrodité, akik próbálták megoldani azt, amit még én sem tudtam, és még Thanatosz is, aki miatt még mindig itt vagyok. Mégis, olyan távolinak tűnt mindez, hiszen soha nem mesélhetném el senkinek, mintha nem is létezne. De talán mégis jobb így. Ami nem létezik, az nem is érhet véget, ugye?

◇◇◇

Egy gőzölgő bögre kakaó átforrósodott fülét markolásztam zavartan, miközben próbáltam helyet foglalni Héphaisztosz műhelyének egyetlen stabil pontján, a törzshelyemmé vált zöld kanapén.

-Aztán csak ült ott és bámult rám. Nem is mozdult, még csak pislogni se pislogott, nem mintha szüksége lenne rá, de így még ijesztőbb volt... - meséltem a fiúnak a tegnap történteket, mire egy gépzsírban úszó arc jelent meg az egyik válaszfal mögött.

-Bámult, mint egy vérszagot fogott sztümphaloszi madár, vagy mint Árgus figyelt? –kérdezte, a két lehetőséget, pedig egy csavarkulcs vezénylésével, mutogatva adta elő.

-Hm... Mindkettő? Nem is tudom, van valami a tekintetében, amitől amúgy is kiráz a hideg, lehet, hogy nem lett volna ijesztő különben – vontam meg a vállam.

-Igazából tényleg mindegy, szegény halálmadár amúgy is szakmai ártalomból adódóan kattant. Nem hibáztathatjuk... – Vigyorodott el barátom és már el is tűnt a gépek mögött, egy perc múlva pedig újra kattogás töltötte be a teret. –És aztán mi történt?

-Hát... - kezdtem, majd elhallgattam. Na igen. Ez az a rész, amit a leginkább elakartam mesélni neki. Mármint nyilván nem olyan nagy dolog és még csak biztosnak sem biztos, a szívem mégis hevesebben kezdett verni, ahogy csak rágondoltam. – Szóval kérdeztem valamit Thanatosztól, ez nem is olyan fontos – füllentettem - de azt válaszolta, ha annyira tudni akarom, miért nem kérdezem meg Hádésztól?

A végére teljesen elpirultam, és izgatottan néztem arra a pontra, ahol az előbb kovács barátom feje megjelent. Tudtam, hogy ő is össze tudja rakni a képet, ha lehetséges még gyorsabban, mint én.

-De hát az lehetetlen, hiszen... - elvigyorodtam, ahogy hirtelen elhallgatott, majd pár másodperccel később a csavarkulcs csengve érte el a betonpadlót. – A... Sztüxbe... A Sztüxbe!