Hádész szerelme

Meglepetés

Éééés itt is vagyok! Annyira meg akartam már írni ezt a fejezetet! Olyan rég óta terveztem,bár talán nem pont így és nem pont ezzel a beszélgetéssel, de hát nyilván az ő dolguk és már az is időszerű volt. És Mithrel halál édes spin-off részével együtt egyszerűen szívfacsaró, hiszen most már tényleg itt a nyakunkon a finálé! De addig is jó olvasást!

Hogy őszinte legyek nem emlékszem hogyan kerültem az ágyamba. Annyi egészen biztos, hogy felriadtam, de már arra sem emlékeztem mire. Lassan néztem körbe, hogy biztosítsam magam, tényleg otthon vagyok, de egy pillanattal később tenyerem a hasogató homlokomhoz kaptam, a fülem besípolt és halkan felszisszenve csúsztam lejjebb az ágyamban. A szemem előtt apró fekete foltok szikráztak és egy pillanatra minden elsötétült, arcomat a ruhám ujjához szorítottam, hogy minden fényt kizárjak, amíg kitisztul a látásom. Majd ugyanilyen hirtelen a kék kötött pulóverem ujjára néztem, és rémülten rántottam fel a takarót. A hirtelen mozdulattól újra fájdalom nyílalt a homlokomba, de azonnal kipattantam az ágyból, aminek hatására majdnem össze is estem, de a rémülettől, ami az egész testemet eltöltötte, valahogy egyáltalán nem érdekelt.

Tényleg ez a ruha volt rajtam... De akkor az emlékek a műhelyből, Hádész és az istenek tanácsa...? Csak álmodtam? De miért aludtam volna ruhában? Nem. Muszáj, hogy igaz legyen! Úgy értem szeretném meg nem történté tenni... Persze, hogy nem akarom, hogy igaz legyen, de olyan valóságos volt és...

A gondolatok csak lassan törtek utat maguknak, mintha nem is egymásból következnének, sántán tántorogtak előre, egy nagyobb kép felé, amire egyszerűen képtelen voltam összpontosítani, pedig mintha pont ott lett volna előttem.

Hatalmas csörömpölés zaja szűrődött át az ajtón. A hangok csak tompán érték el a tudatom, ösztönösen kaptam oda a tekintetem, de azonnal meg is tántorodtam.

Nem vagyok egyedül? Nem vagyok egyedül... A külvilág észlelése csak késleltetve érte el az agyam és újabb fájdalom hullám cikázott át rajtam. Rémülten nyúltam egy könyv után, majd újból a fejemhez. Nem tudom mi igaz és mi nem, de bárki lehetett a lakásban. Persze egy könyv egyáltalán nem fegyver egy mitológiai lény, ne adj egy isten ellen... persze egy halandó betörő is szóba jöhetett volna, de annál hihetetlenebb volt mostanában az életem, hogy még ettől is féljek. Ha szerencsém van, csak egy újabb cserép virág becsempészésén ügyködik pár nimfa. Meglehetősen ügyetlen módon...

Óvatosan nyitottam ki az ajtómat és osontam végig a fal mellett. A szemem néha elhomályosodott és egyszer meg is kellett állnom, hogy megkapaszkodjak a falban, de nem volt vesztegetni való időm. Bármi is legyen az, amíg hozzávágom a könyvet van időm elmenekülni. Csak a konyhán keresztül juthatok ki a lakásból, és hallhatóan pont ott tartózkodik. Nesztelenül nyitottam ki a konyhaajtót, egy pillanatig még haboztam, mély levegőt vettem, a könyvet magasra emelve, dobásra készen léptem a helységbe, és csak reménykedtem benne, hogy lesz elég időm cselekedni.

Viszont a látvány, ami ekkor a szemem elé tárult, sokkal jobban zavarba ejtett, mint elsőre hittem. Meglepetésemben levegőt venni is elfelejtettem, és a könyv, amit eddig görcsösen szorongattam, majdnem kiesett a kezemből. Kissé összezavarodva engedtem le a kezem, majd a biztonság kedvéért lehunytam a szemem. Sok minden történt velem. Úgy értem tényleg sok minden, a legtöbbje hihetetlen, és túlvilági. Ha a fele is egy kicsit másképp történik, akkor most halott lennék. Egyszerűen azt sem voltam képes felfogni, miért is döbbent meg annyira azon, amit látok, ennek egészen természetesnek kellene lennie, nem? Kinyitottam a szemem, de semmi nem változott.

A gáztűzhely mellett Hádész állt nekem háttal, fekete pólóját és nadrágját szinte mindenhol egy vékony rétegliszt fedte, ahogy talán az egész konyhát is. Persze csöppet sem voltam biztos benne, hogy tényleg liszt az, de innen egészen annak nézett ki. Mellette a pulton hegyekben álltak a koszos edények és evőeszközök. Egy tányér felismerhetetlen kupac tészta virított az asztal közepén, fekete foltokkal tarkítva. És füst. Igen! A füst szagra riadtam fel! Aztán annyira megijedtem, hogy teljesen elfelejtettem... A fiú egy serpenyővel ügyetlenkedett a tűzhely mellett lisztes kezével törölte meg homlokát, még egy réteget felvíve így a felületre, tanácstalanul mormogott maga elé, hatalmas zajt keltve a különböző eszközökkel. Úgy tűnt nem igazán boldogul, bármit is tervezett.