Tettesd, hogy szeretsz!

04. Ilyen vagyok, és ez nem fog változni

A két férfi még az átöltözéssel is húzta az időt, vagy fél óráig vacakoltak fent, részben kipakolták a holmijukat, átöltöztek, pénzt kerestek elő, Tomoya Koudait nyugtatgatta az ölében, néha csókolóztak, majd harminc perc elteltével lesétáltak a lépcsőn, gyorsan cipőbe bújtak, majd csak bekiabáltak a lakásba, és elmentek. Koudai szinte rohant le a lépcsőjükön, és ha a zsebében lett volna a kulcsa, már az autójában ült volna.
Tomoya szorított a kezükön, visszább húzva a vöröset, aki meglepetten pillantott az álbarátjára. Érezte, hogy nyirkos a tenyere, a térde néha megremegett, ideges volt. Most nem csak a szüleik miatt, de nem igazán volt arra példa, hogy kéz a kézben sétálgasson Tomoyával.
– Minden rendben? – pillantott rá a dobos, Koudai pedig bólintott, a fejét lehajtotta, és a kezüket nézte. Öt év alatt először járt azon az esze, hogy milyen lenne, ha Tomoyával járna. A dobos ismerte, mint a rossz pénzt, minden rezdüléséből tudta, hogy mi baja van, ő mindig képes volt megnyugtatni, és az a csók, amit a lakása ajtajában adott neki... már attól borzongás futott végig a hátán, ha csak rá gondolt. Azóta egyik csókjuknál sem érezte ezt.
– Csak meglepődtem. Nem szoktad fogni a kezem – vont vállat Koudai. Tomoya végigsimított a tenyerének izzadt bőrén, és elmosolyodott.
– Nem voltam benne biztos, hogy valaki utánunk les-e, úgy gondoltam, így biztonságosabb – felelte gondolkodás nélkül. Koudai ismét bólintott, az arcán halovány pírfoltok jelentek meg.
– Köszönöm, hogy ennyi mindenre gondolsz helyettem is – motyogta Koudai. Tomoya sejtette, hogy a bandatárásnak ezer felé lehettek a gondolatai, az apjának az utolsó mondata még benne is kísértetiesen csengett.
– Minden rendben lesz, meglátod. – Tomoya egy pillanatra megállt, magához húzta Koudait, és homlokon puszilta. Közben óvatosan hátra lesett, alig haladtak el négy ház mellett, tökéletesen látta, hogy Koudai édesanyja Keiko oldalán állt a kapuban. A dobos engedett Koudai szorításán, majd ismét sétálni kezdtek.
Koudai először az iskolájához vitte el, ahova alsóközépben járt. Az udvarán a csúszda még mindig ugyanolyan kopottas volt, mint amikor ő járt ide. A mászókát felújították, emlékezett, egyszer leesett róla, talán harmadikos volt, és csúnyán lehorzsolta a térdét, és csak azért, hogy hamarabb begyógyuljon a csúnya sebe, az anyukája elvitte sütizni. Koudai ábrándos tekintettel emlékezett vissza gyerekkorának boldog napjaira, de amint meglátta a felsőközép épületét, a jókedve, az idilli pillanatok elszálltak. Ehhez a korhoz nem nagyon fűződtek jó emlékei. Egyszer megnyert egy főzőversenyt, de más nem nagyon. A sporteseményeken inkább a zenekarhoz csapódott, és valami hangszeren imitált, nehogy őt is bevegyék a játékba. Koudai világéletében utálta a sportokat.
– Merre tovább? – nézett le rá Tomoya, amikor már percek óta csak a felsőközép szürke épületét bámulták. Koudai vállat vont.
– Van egy jó cukrászda pár utcányival arrébb – biccentett fejével az egyik irányba. Tomoya bólintott, majd elhúzta Koudait a kerítéstől.
– Min gondolkodtál ilyen sokáig? – Tomoya aggódott érte, érezte, hogy a férfi keze az övében remegett, akárhányszor simított végig rajta, a remegés nem múlt el.
– A felsőközepes éveimen – sóhajtotta végül. Továbbra is kéz a kézben ballagtak az utcákon, míg befordultak a cukrászdához. Koudai ekkor elengedte Tomoya kezét, és a pulóvere zsebébe süllyesztette. A dobos nem akarta bevallani, de sajnálta, hogy megszűnt a fizikai kontaktus. Koudai előtte sétált fel a lépcsőn, majd nyitott ajtót, és engedte be őt.
– Te jó ég! Téged még látni errefelé, rocksztár? – nevetett fel egy nő a pult mögül, majd egyből kirohant, és Koudai nyakába borult. Koudai azt hitte, megfullad, majd óvatos mozdulattal eltolta a nőt.
– Rég találkoztunk, Rina – mosolyodott el a basszeros. Ha valaki mellette állt a gyerekkorában, az Rina volt. Voltaképp a szülei vele akarták összeboronálni, nagyon jó barátok voltak. Amikor Koudai hazament a hírrel, hogy randija lesz, az egész család örült, hogy a fiuk végre becsajozik, majd Koudai nemsokkal később mesélt a... barátjáról.
– A szokásosat? Vagy újítanál? – Koudai vállat vont, majd beállt az üveg elé, hogy szétnézzen. Kishíján összeesett, amikor megérezte Tomoya kezét a csípőjén, amint a pulóvere alatt simított végig az oldalán. Másik oldalról a csípőjével találkozott, és eléggé vörösen pillantott fel a dobosra, hogy valami magyarázatot kapjon.
– Mi az? – nézett rá Tomoya ártatlanul, bár ott csillogott a csibészség a szemében. Koudai kifújta magát, és nem fűzött hozzá semmit, tovább nézelődött.
– Sikerült választani? – kuksolt ki rájuk Rina. Koudai bólintott, és a kasszához lépett.
– Egy szőlőspitét kérnék – adta le a rendelését. Rina Tomoyára pillantott, miután kivette a szelet pitét, és átadta azt.
– Egy vörös bársony tortát kérnék – felelte vigyorogva, mire a barátja hasonló színt vett fel, mint a piskóta. Rina is elmosolyodott, ahogy a gyerekkori barátjára pillantott, majd beütötte az újabb tételt.
– Ha ennyi, akkor kétszázhetven jent kérnék. – Koudai egyidőben nyúlt a pénztárcája felé Tomoyával, de a dobos gyorsabb volt, így végül Rina tőle vette el a pénzt. Koudai morcosan nézett a barátjára.
– Te körbe vezetsz, én fizetem a kiadásokat. Úgyis régen randiztunk már – kacsintott rá Tomoya, majd leült a két tányérral az egyik asztalhoz. Rina mosolyogva kapta el Koudai kezét.
– Hé, ugye boldog vagy? – suttogta neki. Koudai Tomoyára pillantott, és egy percre elérzékenyült.
– Igen. Mellette végre az vagyok – felelte mosolyogva. Rina beleborzolt a hajába, ahogy tizenöt évvel ezelőtt is tette. A vörös panaszosan rendezgette vissza tincseit, majd végül helyet foglalt Tomoya mellett, aki a süteménye felét már el is tüntette.
Csendben falatoztak, Rina pedig percekig csak vigyorogva nézte a párost, majd sunyiban lőtt róluk egy képet. Tudta, mekkora botrány lett volna belőle, ha kiposztolta volna, így inkább megőrizte magának. Talán majd egyszer elküldi Koudainak.
– Köszönünk mindent – intett Koudai a nőnek, amikor kiléptek. Rina visszaintett, majd folytatta a pult törölgetését.
– Aranyos nő – jegyezte meg Tomoya, ahogy elindultak visszafele. Koudai nem akart a házuk felé menni, így megfogta Tomoya kezét, és egy teljesen másik utcába húzta be. Néhány bokron átverekedték magukat, majd Koudai elégedetten sóhajtott fel, amikor megpillantotta a magányos játszóteret. Annyira körbe nőtték a növények, hogy aki nem tudta, hogy van itt valami, az lazán elsétált volna mellette. Koudai egyből becélozta a hintát, és hajtani is kezdte magát, amint leült.
– Te aztán nagyon nem akarsz hazamenni – nevetett Tomoya, majd leült a mellette lévő hintára, bár ő nem kezdte magát hajtani. Koudai lassított, majd megállt. Pár pillanatig a földet bámult és a bakancsának az orrát, majd hirtelen felállt, és Tomoya ölébe ült. A dobos meglepődött, és igyekezett egyensúlyát megtartani.
Tomoya nem restellt viszonozni a basszeros csókját. Bármennyire is próbált a másik heves lenni, ő lassú maradt. Keze a vörös pulóvere alá csúszott, és közelebb húzta magához, a csókba pedig minden érzését beleadta. Koudai megremegett az ölében, karjait a nyaka köré fonta, és addig húzódott előre, míg a mellkasuk össze nem ért. Tomoya lassan elhúzódott, bár a basszeros nem igazán volt benne az elválásban.
– Muszáj hazamennünk. Tudom, hogy az apádtól félsz – simított ki egy tincset Tomoya Koudai arcából. A vörös a fejét rázta, és bepróbálkozott egy újabb csókkal, ám Tomoyától csak egy puszit kapott. – Ezt maximum a szobádban folytatjuk, édes. Ha még ott is van kedved, akkor... – Tomoya nem tudta befejezni, a másik felkelt az öléből.
– Induljunk. – Koudai elindult a bokrok felé, de Tomoya visszahúzta magához, és a karjai közé zárta a férfit. Koudai engedett az ölelésnek, majd pár perc múlva kéz a kézben sétáltak visszafelé Koudaiék házához. A vörös térde most már nem csak a félelem miatt remegett, hanem az újabb csóktól.
Koudai keze remegett, amikor a kilincsre tette, és pillanatokig várt, végül Tomoya nyomta le a kezét. A basszeros igyekezett halkan osonni, hátha elkerülik a szüleit, ám pechére, ők a nappaliban vártak rájuk, képtelen lettek volna eljutni a lépcsőig, anélkül, hogy ne vegyék őket észre.
– Jó sokáig... sétáltatok – nézett végig rajtuk Koudai apja, nem valami kedves nézéssel. Nem vont le jó következtetést a késői érkezésből és Koudai kócos tincseiből.
– Voltunk a sulimnál, és Rinánál sütizni – adta meg a vörös a magyarázatot, majd helyet foglalt az apjával szemben a kanapén. Tomoya szó nélkül követte, és a lábuk takarásában összeakasztotta a kisujjukat.
– Értem. Nyugodtan mondhattad volna, hogy megint... barátod van, és akkor legalább fel tudtunk volna rá készülni, nem csak úgy beállítasz Tomoyával – pillantott az apja a dobosra. Koudai az anyjára nézett, de ő csak csendben ült.
– Tudtátok, hogy meleg vagyok, nem kellett volna meglepnie, hogy pasival állítok be – fonta keresztbe Koudai a karjait a mellkasa előtt. Már most biztos volt benne, hogy becsomagol, és reggel hazamegy.
– Azt hittük...
– Apa, hidd el, hogy nem érdekel! Ilyen vagyok, és ez nem fog változni. Már változott volna, ha csak egy kamasz fellángolás lett volna, ahogy te nevezed. Nem akarok egy nővel együtt lenni. Tomoyával már két éve együtt vagyok, és mellette boldog vagyok, neked ennyi miért nem elég? – Koudai felállt, lepillantott Tomoyára, majd elindult a lépcső felé. – Jó éjszakát! – Tomoya is felkelt, majd elköszönt, és Koudai után indult. Hiába akarta megfogni a basszeros kezét, az ökölbe szorítva tartotta a teste mellett, még akkor is, amikor a szobájába léptek.
– Koudai...
– Most már látod, miért nem akarok hazajönni – rázta meg a fejét. – Akarsz tusolni? Mert én beülnék fürdeni, nem tudom meddig.
– Nem akarsz társaságot? – kérdezte Tomoya egy bíztató mosollyal, de a vörös csak a fejét rázta.
– Egyedül akarok lenni egy kicsit. – Tomoya bólintott, bár ettől függetlenül odalépett a basszeroshoz, és magához ölelte. Szomorúan konstatálta, hogy a vörös most nem viszonozta az ölelését, így végül engedte, hagy legyen egyedül. Koudai a fürdőbe ment, vizet engedett, majd a szobájában keresett valami pizsamának valót. Tomoya az ágy szélén ücsörgött, és a mobilja sötét képernyőjét nézegette. Koudai sajnálta, hogy ennyire próbálta ellökni a dobost, amikor az szemmel láthatólag csak segíteni akart neki. Mielőtt bezárkózott volna a fürdőbe, odament hozzá, a másik térdére támaszkodva hajolt le, és adott egy puszit az arcára, majd tűnt el a fürdő fehér ajtaja mögött.