Egy nap, majd talán...

30. rész

Louis szemszöge

Azonnal kiszúrtam Jennyt, amint belépett a folyosóra. Abban a pillanatban, amint belépett. Arca sugárzott a rajta elterülő hatalmas mosolytól. Éppen összenevettek valami Lollal. Imádtam a mosolyát. Szánalmasan és betegesen imádtam. Figyeltem, ahogyan megálltak a szekrényüknél és nagyban értekeztek valamiről.

Hirtelen Mer lépett elém, nyájas mosoly terült szét az arcán.

- Szia, Louis! – köszöntött, mire elszakítottam a tekintetem Jenny-ről és megpróbáltam Merre fókuszálni, nem pedig mögé.

- Szia Mer!

- Gondolkodtam. – Az ő esetében ez nem sok jót sejtetett. – Lehetnénk barátok.

- Barátok? – szaladt fel a szemöldököm. A legutóbbi beszélgetésünkkor még újra a barátnőm akart lenni.

- Persze, hisz ez lenne a helyénvaló. Ne haragudj, hogy múltkor lerohantalak ezzel az „újra össze kellene jöttünk" szöveggel! – Úgy tűnt, komolyan bánja a dolgot.

- Semmi baj – siettem a válasszal mosolyogva. Kettőnk közül egyedül nekem kellene bűntudatom éreznem, amiért nap, mint nap megcsaltam a gondolataimban.

- Akkor lehetünk barátok? – nézett fel reménykedve és még ha hátsó szándékai is voltak vagy lehettek, úgy éreztem, igent kellett mondanom.

- Igen. Legyünk barátok – mosolyogtam, ő pedig nyomott egy puszit az arcomra, majd elsétált.

Ismét Jennyre néztem. Nagyban hadakozott valamin Lolával, így úgy határoztam, megközelítem őket és elsimítom a konfliktust. Mindig én voltam a békítő. Kivéve az utóbbi időben, mikor a legtöbb vita Jenny és köztem alakult.

- Akkor mi bajod van? Menj és fejezd be, amit elkezdtél! – gesztikulált hevesen Lola.

- Szerinted én nem tudom, hogy mi folyik itt? Bevallom, vak vagyok, de nem teljesen ostoba! Nem érdekel, mi van köztük vagy mi nincs! Ezen már réges-régen túltettem magam. Nem számít. Csak azzal van bajom, hogy szerelmes vagyok Louis-ba és még elmondani sem voltam képes neki az elmúlt tíz évben! Szánalmas. Érted? És mikor ezt látom... Tudom, hogy nem akar tőle semmit. Jól tudom, hogy nem akarja újra kezdeni. De mit éreznél a helyembe?

Csengett a fülem. Élesen csengett.

- Jenny?

Nagyon lassan fordult meg.

- Jenny, te...

- Felejtsd el! – legyintett és kiviharzott a suliból.

- Nem tudtál volna úgy öt-hat évvel ezelőtt véletlen odaoldalazni az egyik ilyen veszekedésünk alkalmával? – fordult felém Lola, de nem tűnt dühösnek. Sokkal inkább... Elégedettnek.

- Szerelmes belém? – Hevesen vert a szívem.

- Hallottad - forgatta a szemét Lol.

- Akkor most megyek és megmondom neki, hogy én is szeretem – nevettem el magamat tehetetlenül.

- Csak tessék – fonta karba kezeit mellkasa előtt Lola és már mentem is.

Jenny szeretett. Valahol a szívem mélyén már sejtettem egy ideje, mivel nem lepett meg annyira, mint elképzeltem volna. Ugyanakkor olyan mérhetetlen boldogság áradt szét bennem, amely rádöbbentett, a tudat, hogy Jenny szeretett, jóval felülmúlta a legvadabb álmaim is.

Annyi éve szerettem már, hogy szinte elfeledtem, milyen lennem, ha ő is így érezne.

Eleinte egyáltalán nem gondoltam volna, hogy hasonlóképp érez, hiszen pont úgy viselkedett a társaságomban, mint egy barát. Bárhogy próbálkoztam, megfogtam a kezét, bemásztam az ágyába, közömbös maradt. Egy idő után eltöprengtem, miként kellene cselekednem. Túlságosan is szerettem ahhoz, hogy önző érdekből megszakítsam a barátságunk és túllépjek rajta, így hát úgy határoztam, megpróbálom másképp. Más lányokkal. Persze, sose jött össze igazán. Kedveltem Mert. Tényleg kedveltem, de nem úgy, mint Jennyt. Sosem szerettem.