Újra veled Rómában

3. fejezet

Másnap reggel alig vártam, hogy a család elhagyja a házat, és én már tapadtam a telefonomra. Nem csalódtam: Gino Bianchi éjjel üzenetet hagyott. "Julia, egész nap és este csak rád gondoltam. Egyszerűen nem mész ki a fejemből. Nem tudom, miért, de nagyon vonzódom hozzád. Mintha eddig álomban éltem volna, és most, hogy veled találkoztam, felébredtem. Gyönyörű vagy! Nagyon!" A szívem veszettül zakatolt Gino sorait olvasva, ennek ellenére csak egy hülye "Jó reggelt, hogy vagy?" szöveget tudtam oda gépelni remegő ujjakkal, és mire jobban átgondolhattam volna a dolgot, már megnyomtam az enter gombot. Végül is mit írhattam volna? Magam sem tudtam volna megfogalmazni, hogy milyen állapotban kerültem, vagy egyáltalán pár óra leforgása alatt mi történt velem. Úgy viselkedtem, mint egy tini, és ez bosszantott. Két perc sem telt el, pityegett a telefonom. "Jó reggelt! (csókos emoji) Hiányoztál." Az üzenet még jobban felkavart, mint, ahogy eddig is éreztem magamat. Lerogytam a legközelebbi székre, és próbáltam megnyugodni, de egyáltalán nem jártam sikerrel. - Nem vagy normális, Juli - korholtam magamat. - Úgy viselkedsz, mint egy gyermeteg idióta, még Violánál is sokkal butábban! Úgy döntöttem, nem írok aznap Ginonak, mert nagyon felzaklatott ez az egész helyzet, de ő nem hagyta magát, újra és újra kijelzett a telefonom, hogy üzenetem érkezett tőle. Megkérdezte, mit csinálok, mik a terveim aznapra, érdeklődött a lányom felől, arról, mit főzök, hogyan készítem, és mutassak róla képet, mert kíváncsi a magyar ételekre. Én pedig újra és újra visszaválaszoltam neki fogadalmam ellenére. Egész nap egy falatot sem bírtam lenyelni, a gyomrom csomós volt. Aztán délután Gino megadta a kegyelem döfést: "Julia, megmagyarázhatatlanul vonzódom hozzád. Még az autóval is félre álltam haza felé menet, mert mindenképpen írni akarok neked, mielőtt haza érek. Mi lenne, ha telefonszámot cserélnénk? Beszélhetnénk Whatsappon keresztül... Mit szólsz hozzá? Én nagyon szeretném a hangodat hallani. Elküldöm a telefonszámomat, és döntsd el, hogy te megadod-e a tiédet..." Itt volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy állj, nem, inkább nem. Ennyire messzire nem akartam menni. Nem reagáltam vissza, pedig szerettem volna. A család is haza ért, aminek most nagyon örültem, mert így kicsit le tudtam hűteni magamat, és át tudtam gondolni, hogy egy nap után tovább lépek-e Ginoval, vagy sem. A teljes törlése és kiiktatása mindig opció volt, ahhoz bármikor nyúlhattam, azt bármikor megtehettem. Lenémítottam a telefonomat, hogy ha bármiféle üzenet érkezik, azt se a családom, se én ne halljam. Csak éppen arra nem számítottam, hogy az agyamat nem lehet kikapcsolni, azon nem volt gomb, mint a telefonon. Bárhogy igyekeztem, nem tudtam másra gondolni, csak Ginora és igen nehezemre esett másra koncentrálni, és úgy viselkedni a férjemmel és a lányommal, mint eddig. Ám jól játszhattam a szerepemet, mert fel sem tűnt nekik, hogy más lennék, vagy valami változott volna. Míg Ádám az aznapi dolgait mesélte el, én úgy tettem, mintha figyelnék, és a megfelelő helyeken bólintottam, vagy úgy reagáltam, ahogy kellett.

Másnap reggel elküldtem Ginonak a telefonszámomat whatsappon, mert én képtelen voltam felhívni őt. Ő a férfi, csinálja a nehéz részt ő! 

"Kész vagy arra, hogy felhívjalak?" - kérdezte.

"Nem" - válaszoltam.

"Ha nem akarod, akkor elhalaszthatjuk addig, amíg  kész leszel."

"Nem, legyünk túl az első telefonáláson. Utána már jobban fog menni" - írtam.

És akkor csörögni kezdett a telefonom és megjelent Gino képe a kijelzőn. A szívem a torkomban dobogott, kezem reszketett, mint a nyárfalevél, szám kiszáradt, a készülék pedig kitartóan csengett. Erőt vettem magamon, és megnyomtam a zöld gombot.

- Dzsulia, szia - hallottam egy észvesztően kellemes, lágy, férfias hangot a vonal túl oldalán. A szívem a fülemben dübörgött. Én még ilyen szívdobogtató hangot soha sem hallottam azelőtt. Ádámban nem a hangja fogott meg, hanem úgy minden, sosem volt hang-fétisem, de Ginoé elvarázsolt.