A történet Kim Jong Hyun, avagy a főszereplő lány bátyjának halála után játszódik!
Csak mi voltunk, ketten a világ ellen - csak mi ketten, senki más.
Míg egy nap már nem volt többé "Mi", már nem volt olyan, hogy "Ő és én".
Csak én vol...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Nem is tudom, mi tűnt számomra a legbosszantóbbnak: Az, hogy Anya már-már istenítette ezt a roppant mód irritáló srácot, vagy az, hogy ez a szemtelen, állandóan vigyorgó majom azóta is minden egyes kicseszett nap itt téblábolt nálunk, mintha jobb dolga sem lenne a mi "szórakoztatásunknál".
Ugyanis igen, Jinkit a bátyám halála óta – avagy ekkorra már egy teljes hónapja – még az eddigieknél is sűrűbben ette itt a fene, és engem ez elmondhatatlanul felidegesített.
A gyakori jelenléte ebben a házban egyáltalán nem számított újdonságnak, hiszen Jonghyun legjobb barátja lévén heti szinten – sajnos – többször is megfordult nálunk, illetve számos alkalommal töltötte itt még az éjszakát is, amitől én egyenesen a hajamat tudtam volna tépni, csomókban. Nem volt elég, hogy nap közben el kellett őt viselnem, neki még az este nyugalmát is maradéktalanul el kellett vennie tőlem.
Ha nagyon-nagyon – de tényleg nagyon – szépen akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, hogy sosem kedveltem őt különösebben. A huszonkét évemből bőven lett volna tizenkettőm arra, hogy megszeressem vagy, hogy legalább elkezdjek valami szimpátiaszerűt érezni iránta, de nem ment.
Hiába volt hat évvel idősebb nálam, mindig is gyerekesnek és éretlennek tartottam. Állandóan poénkodott, és elviselhetetlen módon, mindig fülig ért a szája. Mindig!
Kérdem én: Hogy az Istenbe nem fájdult még meg az arca a lassan majdnem harminc éve alatt?
Oké, ezt a kérdést még én sem gondolhattam komolyan.
Annyira.
Viszont, ha teljes egészében őszinte akarok lenni, akkor bevallom, elsősorban nyilván nem pont ezek az elhanyagolható tényezők tették a szememben kibírhatatlanná a társaságát. Mint ahogy azt már említettem is, nekem Jonghyun volt a mindenem. A mindenem, aki az életem első tíz évén keresztül csak és kizárólag az enyémnek volt mondható – mígnem megjelent ez a tökfej Lee Jin Ki, aki az idő múlásával egyre szorosabbra és szorosabbra fűzte a barátságát a bátyámmal, egészen addig, míg legjobb barátokká nem váltak.
Igen, mondhatni féltékeny lettem, és igen, nem néztem jó szemmel, hogy osztoznom kell azon az emberen, akit a legjobban szeretek. De összességében a legbosszantóbb dolog talán mégis inkább az volt, hogy a gyakori ittlétének hála majdnem minden áldott nap szembesülnöm kellett a szomorú valósággal – hogy a szüleim a saját gyermekükként szerették ezt az idegen fiút, míg engem... Hát, nem igazán.
Elég hamar világossá vált számomra, hogy nem leszek képes megjátszani, mennyire kedvelem őt – miközben legszívesebben elásnám a kertünk legeldugottabb részében, amikor senki sem figyel –, így hát bele sem kezdtem az értelmetlen bájolgásba. Ennek köszönhetően, természetesen ebben is én váltam a családunk fekete bárányává, a tökéletlen és faragatlan leánnyá, aki minden szavával ellenszenvet sugárzott a tökéletes bátyja, tökéletes barátja felé.
