A történet Kim Jong Hyun, avagy a főszereplő lány bátyjának halála után játszódik!
Csak mi voltunk, ketten a világ ellen - csak mi ketten, senki más.
Míg egy nap már nem volt többé "Mi", már nem volt olyan, hogy "Ő és én".
Csak én vol...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Bosszúsan toporogtam a ház előtt már vagy legalább fél órája, miközben a szemetesemből ma reggel kikukázott lapot zörgettem a kabátzsebemben. Igen, elgyengültem a lelkiismeretfurdalás hatalmas súlya alatt, és igen, rohadt ideges voltam emiatt magamra, és úgy nagyjából az egész világra is.
Átkozott Lee Jin Ki!
A beosztása szerint a mai napja teljes mértékben szabad volt, ami máskor kivétel nélkül egyet jelentett azzal, hogy reggeltől estig nálunk eszi majd a fene, most azonban már délután kettő is elmúlt, és ő még mindig sehol sem volt. Egyszerűen képtelen voltam tovább várni. Szent meggyőződésem volt afelől, hogy az ok, amiért ma nem jött, én magam és az általam róla mondottak voltak.
Idegesen, s remegő lábakkal álltam a korábban még sosem látott ajtó előtt.
Tehát ez az a ház...
Emlékszem, annak idején hányszor a fejembe vettem, hogy porrá égetem az egész kócerájt. Miután arra az elhatározásra jutottál, hogy új helyre költözöl, ki nem állhattam, hogy napjában akár többször is képes voltál elrángatni mellőlem Jonghyunt. Na, nem mintha annyira rángatni kellett volna őt, hiszen a legjobbat akarta neked mindig. Ahogy mindenki másnak is. Szívesen segített neked a lakáskeresésben, a beköltözésben, és minden egyébben, amire csak szükséged volt, én pedig igyekeztem szó nélkül, türelmesen várni, egészen a végéig. De aztán persze jöttek az állandó házibulik, amelyek ugyancsak egyet jelentettek azzal, hogy nélkülöznöm kellett a bátyám társaságát, miattad. Emlékszem, mennyire utáltalak akkoriban – talán jobban is, mint bármikor máskor. Utólag visszagondolva a történtekre azonban már egyáltalán nem így érzek. Hiszen, még, ha nem is velem, de tudom, hogy boldog volt, és csak ez számít.
A csengő gombjának megnyomását követően, halk mozgolódás hangja kezdett kiszűrődni odabentről, melyet nem sokkal később az egyre közeledő léptek zaja követett. A szívem a torkomban dobogott, minden egyes nesszel egyre hevesebben, míg meg nem láttam őt felbukkanni az egyre szélesebbre nyíló ajtó takarásában.
Innen már nem volt visszaút.
- Jongmi – lepődött meg, érthető okokból –, szia!Hát te? – jelent meg a szokásos, lehetetlenül szívélyes mosolya az arcán, noha szemmel látható volt, hogy nem tudja mire vélni a jelenlétemet.
- Én... hozzád jöttem – nyögtem ki nagy nehezen, végig a mellkasát bámulva.
- Igen, nos... az én ajtómban állsz, így hát sejtettem, hogy erről van szó – mosolyodott el még szélesebben, amitől csak még idegesebb lettem. Nem is haragszik rám? – Gyere beljebb! – húzódott arrébb, hogy elférjek mellette. A lakása tágasnak és meglepően otthonosnak tűnt – már amennyit láttam belőle, persze. Fura, de minden olyan letisztult volt, és kellemes. A személyiségéből fakadóan cseppet sem ilyet képzeltem volna hozzá. – Megkínálhatlak valamivel? – Meg sem várva a válaszom, indult előre.
