You are my Eyes

▪Harmadik rész

Sehun

Borús reggel volt. Szemeimet lassan, kedvtelenül nyitottam ki. Oldalra néztem, hol párom szokott feküdni, hátha elintézi a reggeli merevedésem. Csak egy cetli hevert mellettem.

"El kellett rohannom, órarend változás miatt betettek egy nulladik óra matekot, amit jól elfelejtettem. Reggeli az asztalon, uzsonna a zacskóban. Nagyon szeretlek!
Legyen szép napod!♡♡♡
-Baekhyun"

Hatalmas sóhaj kíséretében keltem ki az ágyból. Mivel még volt húsz percem elindulni, elfogyasztottam reggelimet, elintéztem nadrág táji problémám, felöltöztem, megmosakodtam majd elindultam. Út közben zenét hallgattam.

"Szabadságod kulcsa a nyakadban lóg, ne várakozz, tépd le és nyisd az ajtód..."

Ezek a sorok voltak mindigis a kedvenceim. Inspiráltak, lelkesítettek.
Akárcsak most.
Széles mosolyjal fordultam meg az iskola kapuja előtt, majd elindultam másfelé. Luhan otthonához. Mivel testnevelés az első óra, úgyse jött volna be, csak utána. A lábam egyre gyorsabban vitt a cél felé.

Hogy miért megyek oda? Nem tudom pontos okát. Egyszerűen csak érezni akarom Luhan vaníliás illatát, puha bőre tapintását. Hallani akarom angyali hangját és látni akarom törékeny valóját. És nem csak addig, amíg jövünk iskolába második órára. Egész nap és az után is. Amiket álmomban csináltunk... hozzám képest túl romantikus. De nagyon tetszik, mert vele csinalhattam. Ilyen lenne, az első látásra szerelem? Vagy ez csak egy hirtelen fellángolás? Nem...az nem lehet...Ahhoz ez túlságosan mélyről, a szívemből jön. Ez valami olyan, amit még Baek se csalt elő sosem. Igen. Szerelmes vagyok.

Mire mindent végig gondoltam, megérkeztem a házhoz, nagykabátban, a hideg miatt és egy hatalmas, könyvek miatt nehéz iskolatáskával. Mély levegővétel után csengettem. A kaputelefont egy hölgy vette fel.

-Igen, tessék?-kérdezte, fülemet bársonyosan simogató hangjával.
Szép, kellemes a hangja. Ha ő Luhan édesanyja, biztos tőle örökölte hangját.

-Szép reggelt kívánok. Én Luhan egyik osztálytársa vagyok, hozzá jöttem, ha nem probléma.

-Nem, dehogy az! Nagyon örülök, hogy jöttél! Van valami nálad? Táska meg ilyenek? Ha van, lemegyek és szívesen segítek felhozni.-Lett nagyon lelkes.

-Igazából iskolatáskám van, de ne aggódjon, nem nagy teher.

-Ugyan, azonnal megyek!

Egyszerűbb lett volna, ha megnyomta volna az ajtó nyitására való gombot, hogy bemehessek és felliftezhessek, de nem. Leliftezett, kulcscsal beengedett, lekapta hátamról a táskát, majd velem szemben megállt.

- Én vagyok LuHan anyukája. Az a helyzet, hogy még alszik, de nyugodtan feljöhetsz és megvárhatod. 10 perc és szól az ébresztője. Szeretnél addig egy teát vagy kávét?-kérdezte kedvesen, miközben mentünk felfelé.

-Nem, köszönöm. Elég, ha csak megvárhatom. Egyébként én Sehun vagyok.

-Nagyon kedves tőled, hogy eljöttél. Biztosan örülni fog neked. Tegnap is nagyon lelkesen mesélt rólad.

Beléptünk a lakásba. Luhan anyukája letette táskám, majd a konyhában kezdett tevékenykedni. A nappaliban lévő képeket kezdtem nézegetni. Mindegyiken ott volt LuLu. Hol apró, négy-öt évesként, hol "komoly" tizennégy évesként. Volt olyan is, ahol tizenhetedik születésnapját ünnepelte. Előtte a torta, rajta a számok. Aranyos képnek találtam. A mosolya hatalmas volt rajta, örömmel nézett a tortára.

Itt még biztosan látott.

Mosolyogva nézegettem a többi képet, egészen a 17. szülinapos utáni ötödik képig. Azon Luhan már a tizennyolcas gyertyájú tortánál ült. Könnyei még képen keresztül is feltűnőek voltak, ajkait nem díszítette más, csak szomorúság, szemeivel csak a semmibe bámult.

Tehát itt már...

-Ez kép már a baleset után történt... Ennek a képnek a készülése előtt egy héttel tudta meg, hogy többé már nem kaphatja vissza látását, akárhogy erőlködnek az orvosok...-hallottam meg magam mögött anyja hangját- Akkoriban elveszett az a mindig vidám fiú, aki volt. Háromszor gyógyszerrel próbálta meg megölni magát, kétszer pengével és egyszer le akarta vetni magát az ablakból...

Nem kérdeztem semmit, pedig annyi dolog merült fel bennem. Jobbnak láttam, hogyha nem kérdezősködök.

Pontosan milyen baleset? Mi történt? Hogyan? Miért? Öngyilkossági kísérlet? A látásának elvesztése miatt?

-Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy nem halt meg. Ha a dolgok másként alakulnak, most nem ismerhetném. Az pedig szörnyű lenne.- mondtam halkan, komolyan.

Lépéseket hallottam meg.

-Jó reggelt anya...-szólalt meg a kómás kiscica, majd ásított egy nagyot.

-Szia Kicsikém. Jól aludtál?

-Igen anyu, nagyon! Egyszer se ébredtem fel az éjjel!- mesélte szinte ugrálva.

Tündéri ez a fiú. Bárcsak előbb megismertem volna és sokkal kedvesebben indítottam volna vele.

-Szia LuLu.- mondtam legmélyebb és egyben legkedvesebb hangomon.

Lefagyott, majd arcán hatalmas mosoly terül el.
-Sehunnie! Tényleg te vagy az?!-kérdezte, hangjában izgatottsággal.

-Tényleg...-kuncogtam, majd hozzá lépve átöleltem.

Nem akarom elengedni.

-Gyerekek, nekem indulnom kell. Étel az asztalon, egyetek. El ne késsetek a suliból!

-Rendben, szia anya!- slattyogott oda Luhan, anyja arcára cuppanós puszit adott.

Egy meghajlással köszöntem el, majd az asztalhoz ültem. Rövidesen új kiszemeltem csatlakozott.

-Te LuLu, valamit nem mondtam el...

-Mit?

-Ma nincs tanítás. Nem kell bemennünk, úgyhogy átmegyünk hozzám, jó?

-Nincs tanítás? Miért? De amúgy rendben, ha nem zavarok, mehetünk!

Hogy miért? Azt mindjárt kitalálom...

-Tudod...értekezlet van a tanároknak! Mindnek! Így nem kell bemennünk... És természetesen nem zavarsz, épp ezért ajánlottam fel. Egyél, öltözz fel, majd mehetünk is.

-Rendben, köszönöm a meghívást, drága Sehun!

Luhan

A hangja, a bőre puhasága, erős kezei és kedvessége... Csodálatos. Ki vagy te, Oh Sehun? Miért érdekelsz ennyire? Miért varázsolsz el? Ez szerelem volna? Vagy csak túlreagálom a baráti közeledést?
Számomra létezhet szerelem "első látásra"?