A Szárnyak Hangja (Pillangó 2. évad)

2.: Save me

Nem sokkal az után, hogy bezáródott az ajtó, Jinju összeesett.
- Jól vagy? - ijedtem meg.
- Persze - könyökölt fel bal oldalára, és mosolygott. Nem tudom, mennyi ideje bámulhattunk egymást, de egyre üvegesebb tekintete félbeszakadt, mikor megmozdította a fejét. Egy kicsit furcsán.
Elsőre inkább olyan volt, mintha meg akarna győződni arról, hogy hall-e valamit. Én is füleltem, de akkora volt a csend, hogy egy kicsit még be is sípolt.
Először csak a vállába dörzsölte a bal fülét, aztán fejét a másik irányba is döntötte. Lassan forgatni kezdte, de mozgása egyre csak gyorsult. Már a kezét is bevetette, dörzsölte, húzogatta, néha meg is ütögette egy kicsit. Én lehetőségek hiányában csak aggódva figyeltem.
Már egész testében mocorogni kezdett, közben fájdalmasan nyüszítve. Mindkét fülét befogva vergődött, majd sziszegve feltérdepelt, homlokát a padlónak nyomta. Ujjai teljesen elfehéredtek, annyira szorította a fejét, amit aztán a földhöz kezdett csapkodni. Egyre erősebben, már egy elfojtott ordítás kíséretében.
Nem bírtam tovább nézni, mögé pattantam, jobb kezemmel átkaroltam a derekát. Szorosan magamhoz húztam, majd hátra dőltem, ülő helyzetbe húzva magunkat. Fejét hátrahajtotta, rá a vállamra, kezeivel enyéimet markolászta, már-már karmolta. Lábait mozgatva szántotta fel a szőnyeget. Ez már egy kicsit olyan, mintha nem a fájdalom elviseléséért csinálná, hanem... hangkeltésnek.
Úgy döntöttem várok. Várok, hogy egy kicsit lenyugszik, hogy rendes választ kapjak a kérdésemre.

Ez sajnos nem történt meg, mivel kicsapódott az ajtó.
- Itt hagytam a... - hallgatott el Taehyung, amikor észrevett minket. Most megpróbálom elképzeli az ő szemszögéből, hogy éppen mit lát: Jinju a lábaim között ül, fejét a vállamra hajtva, közben a kezemet markolva, én pedig a fejemet a nyakába hajtom. Meg kell hagyni, elég félreérthető a helyzet.
- Hagyjál - morogtam, amitől a lány háta egy pöppet megfeszült.
- Ti meg... - kezdte, de nem tudta befejezni.
- Azt mondtam hagyjál - emeltem fel fejem ránézve, de közben az orrom súrolta azt a vékonyka kis bőrt a lány nyakán, amitől egy kisebb nyöszörgés hagyta el a száját. Napasztmeg.
A fiú minden szó nélkül odaosont a kanapéhoz, megfogta a telefonját, és már hagyta is el a házat.
- Jiminh - nyögte fájdalmasan, majd egyik kezével hátrakapott, eltalálva nyakamat, és közelebb húzta magához - Kérlekh... Suttogj, dúdolj, énekelj, beszélj, ordíts, vagy nem tudom, csak adj ki hangot!
- Miért? - tettem eleget kérésének suttogva a probléma látszólagos okozójába.
- Nagyon.... hangos... - préselte ki magából a szavakat.
- Nyugodj meg, kérlek... - suttogtam, mire lábaival lassítani kezdett - Mi olyan hangos?
- E-e-ez a-a... - sóhajtotta, majd teljesen elengedte magát. Elernyedve feküdt rajtam, sőt meg mernék esküdni, ha nem emelkedett-süllyedt volna a mellkasa, azt hittem volna, hogy meghalt.
Lassan és gyengén megemelkedett, megfordult, és magához ölelt.
- Köszönöm.... - súgta elhaló hangon.
- De ez mi volt? - toltam egy kicsit hátrébb, hogy a szemébe nézhessek. Tekintete elködösült, lassan lejjebb hajtotta fejét, majd halkan válaszolt.
- Semmi...
- Ez nem volt semmi - emeletem meg az arcát - Biztos volt valami. Valami rossz.
Nem válaszolt, csak felállt, és felszaladt az emeletre.
Én is felsiettem, majd a szobámban rá is találtam. Magam mögött átfordítottam a kis pöcköt, így kulcsra zárva az ajtót, hogy ne tudjon ismét elszökni.
Leültem mellé az ágyra, ő törökülésben ülve szorongatta a takarómat.
- Jinju... ha nem mondod el, nem fogok tudni segíteni.
- Ha elmondanám, akkor sem...
- Kérlek, tudni akarom!
- De nem fogod!
- Jinju... - hangom fenyegető lett, de a lányt nem érdekelte. Ledőlt a matracra, arcát a paplanba nyomta. Megfordítottam, de ő nem akart engedelmeskedni, ezért két csöppnyi vállánál fogva fordítottam a hátára. Reakcióként körmeivel erősen kaparni kezdte a nyakamat, ami annyira égetett, hogy teljesen összerándultam. Gyorsan megfogtam a csuklóit, és nekinyomtam a matracnak, ezzel is magamra vonva a figyelmét. Alig volt időm felfogni, olyan gyorsan kezdte rugdosni a mellkasom. Felemelkedtem, majd ráültem lábaira. A mocorgás egy kicsit érdekes reakciót váltott volna ki belőlem, ha nem uralkodom magamon.