1. rész

6.2K 241 5
                                    


- Itt vagyunk, Kisasszony. - fordult hátra a sofőr. Kinéztem az ablakon, és sóhajtva vettem észre a házat, ahonnan régen még menekültem. Nem volt ínyemre, hogy vissza kell jönnöm, de nem volt hova mennem. Csupán csak egy rosszul átgondolt, felelőtlen terv, amibe lehet belebukok, de ha nem próbálom meg, sose derül ki.

- Szeretnék kérni valamit. - csúsztam középre, hogy rá tudjak nézni. Felhúzta szemöldökét, és gyanakvó pillantást vetett rám. - Este hatra, jöjjön ide vissza. - nem mondtam mást, csak kiszálltam, és bementem a kapun. Nyugodt voltam, elvégre tudom, hogy a szüleim nincsenek itthon. A kocsi nincs ott a ház előtt, a függönyök pedig el vannak húzva.

Imádkoztam, hogy öcsém tartsa meg jó szokását, miszerint a konyhapárkányon levő virágcserépbe elrejt magának egy kulcsot, ha esetleg elhagyja, vagy a suliban felejti. Kikapartam a kis fémet, majd bementem a házba. Semmit se változott, még az illatok is ugyan olyanok. Mintha mi sem történt volna.

Amin meglepődtem, az a szobám volt. Nem nyúltak hozzá, minden poros volt, ami azt bizonyította, hogy nem is jártak errefelé. Benyúltam a szekrényembe, az otthagyott pénztárcámért, majd a kistáskámba rejtettem. Az irataimat elhagytam aznap, mikor elraboltak, elvégre elejtettem a másik táskámat, így most nem kellene összetalálkoznom egy rendőrrel sem.

Lementem a konyhába, majd egy kósza gondolat miatt, elmosolyodtam. Adni akarok egy jelet a szüleimnek, hogy élek, és nem voltam olyan gyenge, hogy meghaljak, mint ahogy azt most ők valószínűleg gondolják.

Kivettem egy kést a fiókból, majd marokra fogtam a hajam, és alátettem a pengét. Egy hirtelen rátással vágtam el a szálakat, amit letettem az asztalra. Anyám virágkötő szalagjából vágtam egy keveset, és masnit kötöttem a hajamra, amit az asztal közepén hagytam, hogy az legyen az első, amit meglát. Kissé furcsa volt a vállaimon érezni a hajam végét, de tetszett a rövidsége ennyi év után.

Visszazártam az ajtót, majd elindultam az általános iskola felé. Tudtam, hogy még tanítás van, de a portán mindig egy ott tanuló diák dolgozik, így be fog engedni, hiszen ismernek.

Csengettem, majd vigyorogva néztem végig, az alig 9 éves kisfiút, aki apró termete ellenére igyekezett gyorsan beengedni engem, majd mint egy úriember bekísért az iskolába, visszaült a pad mögé, és megkérdezte, ki vagyok. Elmondtam a nevemet, ahogy azt is, miért vagyok itt, nehogy elmondja a tanároknak, és elkapjanak. Azt hazudtam, egy levelet kell átadnom az öcsémnek, és felmutattam a táskámat. Szerencsére nem kérte, hogy mutassam meg, így felmentem az emeletre, és vártam húsz percet, amíg kicsöngetnek.

A padon ültem, mikor az ajtó kinyílt, és a gyerekek csoportosan özönlöttek kifelé. Az öcsém ballagott ki utoljára, kissé kedvetlenül, monoklival a szeme alatt. Felálltam, így magamra vontam a tekintetét, ami azonnal megtelt könnyekkel, amint észrevette, ki vagyok. Nevemet kiáltva futott hozzám, hogy kicsiny kezeibe zárjon.

- Merre voltál? - kérdezte szipogva, azonban még mindig nem engedett el.

- Sajnálom.. Történt valami, amiről nem igazán tehettem. - nevettem fel. Azt hiszem, ez eléggé tág megfogalmazása annak, ami velem történt, de nem fogom kitárgyalni neki, miken mentem keresztül. - Most viszont azért jöttem, hogy elköszönjek. - simogattam meg hátát, mire elvált tőlem, és felnézett a szemembe. - Vissza kell mennem valakihez.

- Nem foglak többé látni? - esett kétségbe, ahogy én is. Ujjammal végig simítottam a lila kis púpon az arcán, mire egyik szemét lehunyta a fájdalom miatt. - Ne aggódj! - kapta el kezem, hogy elvegye onnan. - Megvédtem az egyik lányt, akit bántottak, és azért kaptam. - elmosolyodtam, és adtam egy puszit a homlokára.

- Maradj ilyen. Mindig. Járd körbe a világot, és fotózz sokat, rendben? - nem tudtam megállni, hogy ne gördüljön le egy könnycsepp az arcomon. Nagyon szeretem őt, de bármit is teszek, el kell válnunk, mivel én nem megyek többé haza azokhoz, akik mindvégig utáltak és bántottak.

Becsöngetésig öleltem, hogy megnyugodjon, és ne könnyes szemekkel menjen órára, majd útnak engedtem, én pedig kikísértettem magam, a buzgó portás kisfiúval. Hazafelé ránéztem a főtéren levő órára, mivel telefonom sincs, és sóhajtva jöttem rá, hogy még van 4 órám hatig..

Hazamentem, és felmásztam a járda mellett levő cseresznyefára. A levelek már rég leestek róla, azonban volt még rajta annyi, hogy ha esetleg anyáék előbb hazajönnének, ne vegyenek észre.

Alig tudtam megállni, hogy ne aludjak el. Az alattam sétáló emberek mindenféle idiótaságot beszélgettek a másikkal, ami már nevetséges volt az én fülemnek. A legjobban azt szeretem, mikor az a legnagyobb szívfájdalmuk a lányoknak, hogy letörött a körmük, vagy feltöredezett a hajuk. Nos, az enyémmel most egy ideig nem lesznek gondok.

Mikor megláttam anyáék kocsiját a pulzusom kissé megemelkedett, de mint mindig, nem a külvilágra, hanem a saját maguk kis világára figyeltek, így a fa közelébe se néztek. Hazahozták az öcsémet is, aki ugyan olyan kedvetlen arccal szállt ki a kocsiból, mint ahogy jött ki az osztályteremből.

Mikor anyáék már bementek a kapun, letörtem egy ágat, ami nagyot reccsent, ezzel felkeltve a kisebb érdeklődését. Felém nézett, én pedig felálltam, hogy intsek neki. Szemei ugyan úgy mosolyogtak, mint a szája, és ő is viszonozta a gesztust, mielőtt bement volna.

Nem tudom, mennyire volt pontos a taxi, mivel csak annyit vettem észre, hogy megáll a ház előtt. Még azelőtt szerettem volna beszállni, hogy anyák észrevegyék, így leugrottam, és elsántikáltam az ajtóig, mivel csontra érkeztem, így lezsibbadt az egész lábam. Beültem, megint középre, és a táskámban kezdtem matatni.

- Kérem, vigyen vissza oda, ahonnan hozott.

- Nem tehetem. - vágta vissza rögtön. - Egyértelmű utasítást kaptam, ,,csak oda út. " - megtalálva a pénztárcámat kivettem belőle egy akkora összeget, ami még borravalóval is együtt több volt a kelleténél. Ledobtam az ölébe, és előre hajoltam, de ő nem nézett rám.

- Kérem. - gyorsan megszámoltam, majd lejjebb húzta fején levő baseball sapkáját, és elindult.

- Nem látta az arcomat. - elmosolyodtam, majd hátra dőltem, egy megkönnyebbült sóhajt kieresztve. Lehunytam szemeimet, és megráztam a fejem, holott tudtam, hogy nem lát. 

- Nem láttam, semmit. 

Akarat [Jungkook ff.] - BefejezettWhere stories live. Discover now