The Thorn alchemist - A tövis alkimista

Hat

Másnap reggel a Nap fényesebben ragyogott, mint az kellemes lett volna. Reggeli után Edward Alice és a még mindig kissé meghökkent Alphonse kiültek a verandára, hogy hivatalosan is megkezdjék a lány alkimista kiképzését. Alice még mindig a fiúk régi ruháit viselte, de egy percre sem panaszkodott. Az árvaházi krumplis zsák ruhákhoz képest ez luxusnak tűnt a számára.

- Nos akkor - kezdett bele Edward, majd rögvest el is hallgatott, kifogyván a mondani valóból. Rövid gondolkodás után testvéréhez fordult. - Al, miért nem kezded te? Úgyis jobban kijössz az emberekkel. - Alphonse némi tétovázás után megszólalt.

- A Mester azzal kezdte, hogy kiküldött minket a vadonba, de most idő szűkében vagyunk...meghát nem szívesen küldenék ki egy lányt egyedül a vadonba.

A vadonba? - lepődött meg Alice - Mégis miért?

- Hogy megértsünk valamit - ragadta magához a szót Edward - "Az egy minden, minden egy". Vagy valami ilyesmi. AZ én memóriám nem olyan tökéletes, mint a tiéd. - Mosolygott a lányra.

- Dehát én ezt máris tudom - derült fel Alice arca - Minden élőlény hatással van egymásra, és együtt alkotnak egy egészet. Egyik sem fontosabb, vagy jelentéktelenebb, mint a másik. Ami nekünk csak egy hangyaboly, az a hangyáknak a mindenük, de valaki, ami egy embernek fontos is csak ugyanabból épül fel, mint akinek még a létezéséről sem tud. Ebben a világban minden csak viszonyítás kérdése.

A fiúk egy pillanatra reagálni sem tudtak, csak némán meredtek az előttük ülő ében hajú teremtésre. Edward szólalt meg először.

- Ejha, benned egy filozófus veszett el! Nekünk hetek kellettek, hogy erre rájöjjünk, te meg csak úgy előadod, mintha semmiség lenne! - A fiú arcán őszinte elismerés tükröződött.

-Nem semmiség. - rázta meg a fejét a lány. Fekete fürtjei kecsesen repkedtek a feje körül - Sokat gondolkodtam már ezen. Sok időm volt rá. - Szomorkás mosoly jelent meg az arcán. Valahol a távolban felrebbent egy madár. Fülsértő hangot hallatott, majd minden további nélkül tovaszállt.

- Khm - Edward megköszörülte a torkát  - Mivel azt tudom, hogy az elmélettel nem lesz gondod, szerintem térjünk rá a gyakorlatra. - Zsebéből előhúzott egy kis darab fehér krétát, két kisebb fémdarab kíséretében. - Kezdjük valami egyszerűvel: ezt a két fémet kellene egy ötvözetté transzmutálnod. Most a forma nem számít koncentrálj csak az összetételre.

 Alice bólintott, majd a fiúk instrukciói alapján felrajzolta az egyszerű kis transzmütációs kört. A fémdarabokat gondosan a kör közepére helyezte, majd idegesen beszívta a levegőt. Edward, látva a lány hezitálását óvatosan a vállára tette a kezét, majd mikor Alice ráemelte zöld szemeit lágy mosollyal az arcán bólintott egyet. A lány mindkét kezét a körhöz érintette, majd mélyet sóhajtott. A következő pillanatban a krétával rajzolt vonalak halványan felragyogtak, nem vetekedve a Nap égető sugaraival. A kör közepén a fém lassan átalakult, és alakot öltött. Mikor a ragyogás kihunyt, a két fémrúd helyén már egyetlen lapos korong foglalt helyet a krétavonalak középpontjában.

- Remek! - lelkendezett a szőke alkimista, miközben a kezébe vette a végeredményt - De miért pont egy korong? 

- Mert arra gondoltam, hogy mennyire nem praktikus ez a forma, és nem tudtam megállni - felelte nevetve a lány. 

Alice ezután még végrehajtott néhány egyszerűbb transzmutációt, majd miután közölte, hogy elfáradt, még kapott néhány alkímiáról szóló könyvet, hogy az elméleti vizsgákra is készülni tudjon. Egészen addig olvasott, míg leszállt az éj.