Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

10. fejezet - Nem várt igazság

- Ez... Ez egészen biztos? - kérdezett vissza hitetlenkedve.

- Igen - feleltem határozottan, mivel ezt láttam mindig, amikor behunytam a szemem.

- Ezt Scottnak is tudnia kell - vágta rá.

Igazán kezdett érdekelni, miért olyan lényeges ez. Természetesen én is furcsálltam, hogy valakinek ilyen legyen a szeme, de a torz hangja után ez igazán nem volt új.

Azonban úgy tűnt, Stilest nem csak azért érdekli, mert érdekesnek találta. Volt mögötte valami, amit még nem mondott el, de láttam az arcán.

- De mi a baj ezzel, Stiles? - kérdeztem már én is aggódva.

- Azt hiszem, itt az idő, hogy beavassunk.

Beavatni? Mibe? Gyanakodni kezdtem és egyúttal féltem is. Nem tudtam, mire számítsak.

- Mirõl... mirõl van szó? - kérdeztem bizonytalanul, mire a szemembe nézett és szomorúan ezt mondta:

- Ezt sajnos nem elég elmondani. Látni is kell.

Azzal visszanézett az útra és több szó nem esett. Próbáltam másra gondolni, de így is csak az aznapi dolgok jutottak eszembe. Nem tudtam és nem is akartam felidézni semmit az ájulás közbeni gondolatokról, viszont akaratlanul is visszajött néhány kép. A szüleim véres teste. A gyilkos hangja és sárga szeme. Összehúztam a szemeimet, hogy a könny ne folyjon ki. És ne sírjak már megint. Nem értettem, mi ez az egész. Kezdtem komolyan félni attól, hogy a helyzet durvább, mint hittem.

Amikor elértük Stilesék házát, kiszálltam a kocsiból és óvatosan becsuktam az ajtót. Hezitáltam, de követtem õt, és néztem, ahogy elõkeresi a kulcsát, majd bedugja azt a zárba. Ekkor rám pillantott és halkan ezt kérdezte:

- Jól vagy? - addig észre sem vettem, hogy idegesen a feltûrt pulcsim ujját gyûrögetem.

- Öhh, persze, nincs gond - feleltem, miután leengedtem a karjaimat.

- Dehogy nincs - mondta, aztán kinyitotta a bejárati ajtót és elõreengedett.

Igaza volt. Legszívesebben sikítva rohantam volna el jó messzire. De nem tettem. Tûrtem. Tûrtem, ahogy a fájdalom lassan felemésztett. Szétterjedt a méreg egész testemben, szinte éreztem, ahogy megöl. De nem szóltam. Nem panaszkodtam. Csak sírtam. Szavak helyett az is elég volt.

- Jól van, ülj le a kanapéra! Felhívom Scottot, addig ne menj sehova!

Miután kiadta az utasítást, az ablakhoz sétált és már telefonált is. Scott viszonylag hamar felvette, mire Stiles azonnal belevágott:

- Most azonnal ide kéne jönnöd!

- Mért mi az? Hol vagy? - alig jutott el hozzám amit mondott, de azért sikerült kivennem.

- Otthon vagyok. Muszáj itt lenned.

- De hát mi van?

- Azt hiszem eljött az idő - suttogta Stiles.

- De mihez? - kérdezett vissza barátja ugyanolyan hangosan, mint azelőtt.

- Jaj, te csacsi, tudod a ragyogó szemek, a karmok és a többi fura dolog! - csattant fel Stiles, kezeivel hadonászva.

- Ó! - hallatszott a vonal túlsó végéről. - Máris indulok.

Stiles a fejét csóválva leült mellém és rám nézett. Tiszta őszinteséget láttam a szemében, szóval bármit is készültek nekem elmondani, nem szabadott kételkednem bennük.

- Hiába mondanám el, ezt látni kell ahhoz, hogy elhidd - kezdte. - De az is fontos, hogy ne ijedj meg.

- Scott tudna rosszabbat mutatni, mint a tegnapi? - kérdeztem a sírással küszködve.