Nem voltam elég jó »› › Stiles Stilinski ✓

17. fejezet - Vigyáztam rád

Egyenletes sípolás. Tompa zajok. A tudatom lassan visszasiklik a jelenbe, nem kis mértékû fejfájással. Kinyitom a szemem, de azonnal be is csukom, annyira erõsek a fények. Végül résnyire kinyitom, hogy megtudjam, hol vagyok.

Elõször csak a fiút láttam meg, aki a körmét harapdálva, könnyes szemekkel egy papírt olvasott. Mögötte világoskék fal, és egy méretes ablak helyezkedett el. Aztán pillantásom a testemre kúszott, amit fehér takaró fedett. Karjaimra rengeteg zsinór volt kötve, amibõl csak egyet ismertem fel: az infúziót.

Visszanéztem Stilesra. Kapkodta a levegõt és percrõl percre egyre idegesebben rágta a körmét. Gondoltam, megszólítom, vagy köszönök neki, de egy árva hang sem jött ki a torkomon. Azonban megmozdulni sem tudtam. Annyira volt erõm, hogy a kisujjamat megmozdítsam, ami nem túl nagy teljesítmény, de elértem vele a célom: Stiles észrevett.

- Lyra! - kiáltott fel meglepetésében, és felpattant a székrõl. A papír a földre esett.

- Stiles - hang alig jött ki a torkomon, de a mosoly, amit közben az arcomra erõltettem, kárpótolta ezt.

- Mégis utánad jöttem - mondta nyugodt hangon. Elõször nem értettem, mire gondol, de aztán beugrott: a földön heverõ papírra utalt, a búcsúlevelemre. Akármi történjék, ne indulj utánam, meg se próbálj megkeresni.

- Megmentettél - csupán ennyit tudtam mondani. Azonban Stiles mintha ettõl még boldogabb lett volna, arca felragyogott és megszorította a kezem.

- Nem akartalak elveszíteni.

Ezután sokáig egyikünk sem szólalt meg. Közelebb húzta a széket, leült rá, és csak nézett. Tekintetébõl meghatottságot olvastam ki, még pár könnycsepp is végiggördült az arcán. Még láttam, ahogy keze ismét az enyém után nyúl, még éreztem gyengéd érintését, mielõtt elnyomott volna az álom.

Nem érzékeltem az idõt. Nem tudtam, meddig aludtam, de Stiles még mindig ott ült mellettem. Ezúttal egy újságot olvasgatott, miközben üdítõt szürcsölgetett.

- Stiles? - õ felkapta fejét és kedves hangon így szólt:

- Mondd csak.

- Mi lett vele?

- Kivel? A gyilkossal?

- Igen - szomorúan bólintottam és újra átfutott az agyamon az a borzalmas este.

- Scott utánament. Meg is találta és sikerült végül elfogni. Most az õrsön van.

A hallottak után más vágyam sem volt, csak, hogy szembenézzek Amandával és megmondjam neki, hogy köszönöm szépen, jól vagyok. Az orra alá akartam dörgölni, hogy megölt, mégis élek.

Gyenge karjaimmal elkezdtem felnyomni magam az ágyban, mire Stiles megfogta a vállam és visszatolt. Elég határozott mozdulat volt ahhoz, hogy ezt a mûveletet ne próbáljam meg még egyszer.

- Hova akarsz menni?

- Az õrsre. Beszélni akarok Amandával.

- Amanda most nem fogad vendégeket. Te pedig...

- IGEN! - fejezte be Stiles mondatát Lydia, aki éppen abban a pillanatban lépett be az ajtón. Kezében egy dobozt szorongatott, aminek levette a tetejét és így megláttam, mi van benne: sok-sok színes süti.

- Szia - köszöntem neki halkan, õ pedig az ölembe rakta a dobozt. - Kösz a sütiket, de igazán nem kellett volna.

- Dehogynem! Úgy gondoltam, megérdemled, miután ilyen sok mindenen mentél keresztül.

Válasz helyett csak halványan elmosolyodtam és belenéztem a dobozba. Érdeklõdve vettem szemügyre a különbözõ fajtájú süteményeket, hogy végül kiválasszam a legszebbet. Közben pedig Lydia és Stiles suttogva beszélgettek, picit távolabb az ágyamtól. De még így sem voltak elég halkak, mivel szinte minden szavukat jól ki tudtam venni.

- Látni akarja õt... nem jó ötlet, mert ki tudja...

- Szerintem sem kéne... még több fájdalmat okozna...

A többire már nem is figyeltem oda. Rendes volt tõlük, hogy próbáltak védeni és valószínûleg abban is igazuk volt, hogy jól nem jöhetek ki belõle. De muszáj volt találkoznom vele, hogy személyesen mondjam meg neki: a terve elbukott.

Ám hiába próbáltam volna ellenkezni, vagy meggyőzni őket, a fáradtság ugyanis újra rám telepedett. Míg Lydia és Stiles folytatták a beszélgetést, engem elnyomott az álom.

De ezúttal jobban örültem volna annak, ha túlteszem magam ezen és inkább nem alszom el. Mert újra átéltem azt az estét, amit egyszer is elég volt.

Megint éreztem a félelmet és a mérhetetlen fájdalmat, amit akkor. Szinte minden ugyanolyan volt, egynéhány részlettől eltekintve. Az egész jelenetet furcsa, fekete köd vette körül, és ezúttal külső szemlélőként láttam az egészet. Végignéztem, ahogy rettegve ülök a padlón és éppen a gyilkossal nézek farkasszemet. Mégis az utolsó kép maradt meg a leginkább: a szüleim holtteste.

Erre a képre felugrottam az ágyamban és szuszogva kapkodtam levegő után. Kellett pár másodperc, mire megnyugodtam, és meggyőződtem róla, hogy ez nem a valóság volt.

Körbenézve a szobát üresnek találtam. De jobb is volt így, mert legalább nem kellett magyarázkodnom és megint átélnem a borzalmakat.

Megtöröltem könnybe lábadt szemem és félretoltam a hajamat az arcomból. Visszadőltem az ágyra és a plafont bámultam. Egyik gondolatszálat követte a másik, iszonyatos tempóban.

- Ó, hát felkeltél - lépett be a szobába Stiles, kezében két üveg narancslével.

- Igen, így is mondhatjuk - mosolyogtam rá, egy tincset a fülem mögé simítva.

- Lydia üzeni, hogy gyógyulj meg minél hamarabb.

- Igyekszem - nevettem fel, amit azonnal meg is bántam: éles fájdalom hasított bele az oldalamba.

- Hé, hé! Jól vagy?

- Persze. Úgy néz ki egy ideig nevetnem sem szabad.

- Nem kell nevetned. Ha mosolyogsz, nekem már az is elég.

Meg is történt, amit mondott. Széles mosolyra húzódott a szám, és boldog voltam, hogy nem hagyott egyedül. Pedig hazamehetett volna, de ő inkább virrasztott mellettem. Pár napja még magam sem hittem volna el, ha valaki azt mondja, ez fog történni. De mégis ez van. És egy részem örül neki. A másik pedig gyászol.

Lyra élete fenekestül felfordult és végigkísérhettük őt az útján. Erős lány, nem igaz?