Tudat alatt

A titokhoz vezető út

Egy szűk folyosón egy terembe értem, ahol mindenki összegyűlve ülte a terem közepén. Ha most Tominál maradok, erről lemaradok. Beléptem, és mindenki rám szegezte tekintetét.

– Gyere Tamara, örülünk, hogy te is csatlakozol. Úgy tudtam most éppen Dr. Alex figyel rád. – mondta a doktornő, az a kedves hangú és tekintetű, akit még mindig nem tudok hova tenni. Leültem egy székre. – Mivel most vagy először itt, elmondom neked, hogy itt mindenki tegeződik. Ez egy beszélgetős, csoport terápia. Ha valami nyomaszt titeket, itt elmondhatjátok.

Na, ez pszichológus. Ahogy beszél nem is volt kétség felőle. Az egész arról szólt, hogy mindenki elmesélte mi az, ami visszatérő probléma nála. Anna elmondta a hallucinációját. Kitti a szorongásáról beszélt, és arról hogy éjjelente úgy érzi, megfullad, és nem kap levegőt. Mindenkinek volt valamilyen története. Megkértek, hogy én is meséljek, de nem voltam képes rá, mert tulajdonképpen még én sem értem. Sokszor úgy érzem ez nem is álom, inkább egy jelenés, egy rejtett emlék, ami tudatalattimban rejtőzik. Ami persze értelmetlen. Ezért először én szeretném megfejteni, mi zajlik a fejemben, minthogy egy agy-kurkász kezdjen kielemezgetni. – bizonygattam magam hallgatásomban.

Az igazat megvallva volt egy másik oka is, amiért nem beszéltem az álmomról. Féltem, hogy a doktornő a véleményével megfejti a bennem rejlő titkokat és olyat tudok meg, amit nem akarok. Most kicsivel több mint 1 évvel a történtek után, eltűnődve éjszakánként, jobb lett volna, ha elkezdek ott beszélni. Azonban a múlt már megtörtént.

Mivel nem osztottam meg egy részletet sem arról, mi bántja lelkem, a végéhez közeledett a beszélgetősdi és a társalgóban vártak a kiporciózott gyógyszereinkkel. Egyre több pirulát véltem felfedezni. Mindig volt rá magyarázatuk. Most éppen azért, mert megfáztam. Máskor pedig azért, mert növelik a gyógyszeradagot. Ám ott motoszkált a fejemben az a kis cetlin lévő üzenet. – Talán valaki a személyzetből? Vagy valamelyik társam? – Körülnéztem, hátha felfedezek valakin különös viselkedés, esetleg egy rám szegeződő szempárt, vagy sejtelmes viselkedést. Azonban, mindenki átlagosan viselkedett. Gondoltam, ha beveszem a gyógyszer, az üzenet értelmi szerzője megpróbál újra kapcsolatba lépni velem, vagy megállítani engem. A teóriám tévesnek bizonyult. Senki, egy árva pillantást sem vetett rám. Követve a mindennapi rutint, megvacsoráztunk, újra villódzó fények kíséretében haladtunk saját szobánk felé. Mindig az járt ilyenkor a gondolataimban, milyen jó, hogy nem vagyok epilepsziás, másképp állandóan rohamaim lennének a világítástól esténként. Most is alig vártam, hogy ágyba bújhassak. Bágyadtan betakaróztam, majd a szokásos álmatlanság után jött a lidércnyomás. Újra álmodtam. Egy sötét helyen találtam magam. Körülöttem éreztem a tátongó ürességet. Kezemmel tapogatózva próbáltam valahogyan előrébb lépni, mikor sikítást hallottam. Elkezdtem rohanni. Félve, de eltántoríthatatlanul az ürességbe vetettem magam. Miközben szaladtam, szívem egyre jobban zakatolt, lábam és kezem egyre jobban remegett. Egyre hangosabbak voltak a segélykiáltások, mikor egy ajtónak ütköztem. Kerestem a kilincset, azonban nem volt. Megpróbáltam a keresni a kijáratot, mikor dübögést hallottam a másik oldaláról. Az ajtón jól érthetően átszűrődött két szó, hogy maradjak csendben. Ezután csend lett, olyan csönd, melyben egy hajszál földre érkezését is meg lehetett volna hallani. Ezt a bénító némaságot újabb sikolyok törték meg. Ekkor már mozdulatlanul feküdtem az éjfeketeségben, mikor kinyílt az ajtó. Megpróbáltam minden erőmmel felkelni, sikertelenül. Egyre közelebbi lépéseket hallottam. Valaki felemelt és utána már csak sikítottam, mert éreztem szörnyűség fog történni. Szinte önkívületben voltam, és mikor már kiáltani sem volt erőm, egy hang azt mondta, nem lesz semmi baj, bár tudtam, hogy ez hazugság. Ebből az álomból ébredtem fel újra és újra, majd éltem át minden egyes éjszaka többször is. Másnap reggel arra eszméltem fel, hogy kezem és lában egy ágyhoz vannak kötözve és ott van Tomi mellettem. A fény szinte vakító volt, vagy a szemem volt rá érzékeny, mégis a körvonalaiból felismertem. Lekötött kezemmel az övé felé nyúltam. Észrevette és felém hajolt.