Tudat alatt

Nincs visszaút

– A kihallgatásokról beszámoltak a sajtóban, amely tömeges felháborodáshoz, egy csoportos perhez vezetett – folytatta Tomi.

– Félve kérdezem, de ehhez köze van a szüleimhez? Tudod olyan furcsa, hogy otthon dolgoztak, mikor lehetett volna mesés karrierjük is.

– Ők voltak ketten azok, akik minden egyes lánygyermeket képviseltek a szülők és testvérek ellen a bíróságon. A szülőknél pszichiátriai vizsgálatok alapján megállapították, hogy beszámíthatóak, de nem hiszik azt, hogy rosszat cselekedtek volna, mert ezeknek a lányoknak meg sem szabadott volna születniük. Tettüket nem is tagadták, ezért a bíróság őket különös kegyetlenségükért halálra ítélte. A fiútestvéreket azonban nem büntették súlyosan, hiszen befolyás alatt cselekedtek, őket egy intézetben a helyes erkölcsre nevelték, hogy a torz kép a fejükből eltűnjön. Volt, aki számára elég volt, azonban voltak olyanok is, akik visszaestek ebbe a normába, nőkkel erőszakoskodtak, és végül börtönbe kerültek.

Már azt sem tudom mit éreztem azokban a pillanatokban, egyszerűen csak nem akartam elhinni, amiket mondott. Sok kérdés volt akkor bennem. Először is ha az igazi szüleimet halálra ítélték, akkor hogy kerültem a felnevelő szüleimhez? Vagy, hogy hol van a testvérem? A válaszokat megismerve, jobb lett volna, ha minden feledés merült volna,

– A lányokat próbálták elhelyezni családoknál. A nagyobbak számára már ez nem volt elég. Többen is öngyilkosok lettek, de hallottam olyan esetet is, akik elzüllöttek a későbbiekben – folytatta tovább Tomi. Te viszont elég kicsi voltál ahhoz, hogy ezt a traumatikus élményt elfeledd, és egy boldog család tagjaként nőhess fel. Az titkos volt, hogy a gyermekek hova kerültek, azonban azzal hogy ők téged örökbe fogadtak a sajtó középpontjába kerültek. Innen tudjuk a múltadat. – Fejemet csak egyre jobban ráztam, nem akartam ezt a valóságot elhinni.

– És anyáék erről miért nem beszéltek? – Nem is tudom miért kérdeztem ezt meg. – Ő még egy éve se a családunk tagja, hogyan tudhatna ilyenről. Vagyis nem is tudom, hogy tagja-e már, hiszen Emmával szakítottak – gondoltam közben.

– Nem tudom. Biztosan el szerették volna mondani. Ami azt illeti, amikor elvittünk a házból a szüleid beszélni akartak veled, azonban a protokoll ezt nem tette lehetővé –tette hozzá Tomi.

– Most hogy így megemlítetted, valami dereng róla. Csak emlékfoszlányaim vannak arról a délutánról, de Anya sikolya örökre az emlékezetembe vésődött. Akartam küzdeni, de nem tudtam. – Egyre jobban remegtem, már annak a napnak a gondolata is ilyen hevességet váltott ki belőlem.

– Ne is elevenítsd fel magadban. Az már a múltad. Ez itt a jövőd.

– Jövő? Te meg miről beszélsz? Most tudtam meg, hogy a szüleim elmebetegek voltak. Van egy testvérem, akiről nem tudtam, aki lehet már halott, és aki engedte megtörténni azokat a szörnyűségeket. Akik felneveltek mindvégig hazudtak nekem. Egyedül vagyok ebben a világban. Akit a testvéremnek hittem, nem a testvérem. Csak isten tudja hol vagyok, egy intézetben bezárva, és kínok gyötörnek. Teletömködnek gyógyszerrel, amikről azt sem tudom mire valók. Emberek tűnnek el innen és te még jövőről beszélsz? Pont te? Nekem? – Egyszerűen kiborultam előtte. Nem voltam képes visszafogni magam.

Azokban a pillanatokban Tomi látta rajtam hogy sokk hatása alatt állok, ezért nagyon megértő volt velem. Megpróbált válaszolni a kérdéseimre is, amikre visszagondolva nem is volt olyan egyszerű.

– Igen, van jövőd. Nézd, tudom, hogy most kilátástalannak látod az életed, de én itt vagyok neked, majd közösen átvészeljük – nyugtatott.

A könnycseppek úgy gördültek le arcomról, hogy azt sem tudtam, hogy sírok. Lágyan letörölte a fájdalmam bizonyítékát, majd megcsókolt. Teljesen meghökkentett, melyre reflexszerűen válaszoltam. Eltoltam magamtól és a kezem máris az orcáján csattant. Ezen ő is meglepődött.

– Ezt ne... – rögtön válaszoltam –, vagyis bocsánat, de ez nem helyes – tettem még hozzá.

– Semmi baj. Lehet megérdemeltem, de azt nem mondhatod, hogy nincs köztünk semmi sem – válaszolta, miközben fogta piros arcát, majd kivette a jeget a hűtőből, és rátette.

– Nem lehet, te a nővérem... – közbevágott Tomi.

– Őt ebből hagyjuk ki! Annak már vége van, és tudod mit? Pontosan te voltál az, aki segített átvészelni azzal, hogy elkezdtem irántad olyan érzéseket táplálni, amit még vele sem éreztem. Ezért nem fogok bocsánatot kérni tőled. Inkább remélem, hogy most, ezek után te is felnőttként kezeled ezt a helyzetet, és beismered, hogy érzel valamit irántam – felelete.

– Nem mondott értelmetlenséget, én is kedveltem. Tanácstalan voltam, nem tudtam mit csináljak.

– És azután mi történt? – kérdezte újra az a nagyon ismerős hang. Újra körülnéztem, mert elég közelről érkezett a kérdés, de nem láttam újfent senki sem.

– Az, aminek nem kellett volna – válaszoltam és visszatértem a történetemhez.

Tudtam, hogy ez a csók lehet csak azért csattant el, mert mély és fájdalmas titkokat mesélt el rólam, az eltitkolt múltamat. De az is lehet, hogy ez a legmegfelelőbb pillanat feltárni az érzéseinket. Láttam, hogy látja rajtam a tanácstalanságot és ő pedig egyre közelebb lépett felém. Testemet elöntötte a forróság, az érzéksejtjeim ezerszer erősebbek voltak, mint máskor és csak az ajkára tudtam figyelni, mintha más nem is létezett volna.

– Én... én nem... - Ekkor újra megcsókolt, és már nem tudtam neki ellent állni, visszacsókoltam.

Lehet ez volt a legostobább dolog, amit tehettem, de akkor nem gondoltam annak.

Karjai közt megnyugodtam. Elszállt minden félelmem és aggodalmam. Abban a csókban egyszerre éreztem a vágyat, és a gyengédséget. Mikor ajka az ajkamhoz ért, mintha újra a kertünkben lettem volna. Hallottam a fecskék csicsergését, a fák susogását, éreztem a rózsák illatát és a lány szellő simogatását. Csak pár pillanat volt, de úgy érzetem, hogy sosem ér véget. Mikor elvette ajkát, egy gyengéd puszit adott az arcomra, és előállt egy meglepetéssel. Egy kisebb trüffel tortát vett elő a hűtőből, aminek tetején egy kis dobozka volt.

– Hát ez meg micsoda? – kérdeztem tőle a csókja hatása alatt elvarázsolódva.

– Egy kis figyelemelterelés, és születésnapi meglepetés. – válaszolta.

Most már teljesen levett a lábamról. Nem az ajándék miatt, hanem azért, mert vesződött ennyit az egésszel. Kinyitottam a dobozkát, egy arany nyaklánc volt benne. Egyszerű lánc volt, mégis a legszebb ajándék, amit valaha is kaptam. A bánatban megtaláltam a fényt, a boldogsághoz vezető utat. Sokat beszélgettünk ezután még, vissza-visszatértünk az elhangzottakra. Legfőképpen arra voltam kíváncsi, miért pont most kezdtek feltörni ezek a szörnyűségek.

– Ezen dolgozom legfőképpen. A Végső Csapás az elfeledettnek vélt emlékeket visszahívja, felszínre hozza, míg végül az elmét kettébontja. – Láttam a szemében az aggodalmat.

– Velem is ez történik. Kezdek megőrülni?

– Azt nem hagyom! Pontosan emiatt mondtam el neked mindent, hogy ez veled ne történhessen meg.

– És a többiek? Az ő rémálmaik miből erednek? – próbáltam megtudni, mennyit tudnak társaimról. Bár Tomiban bíztam, a többi orvosban nem.

– Nem, de ezért is vagy értékes nekünk. Eddig nem értettük, mi az ami gyötri a betegeket, ám a veled történtek fényében jutottunk arra a következtetésre, hogy a rémálmoknak és a hallucinációknak köze van a betegséghez. A csoportos terápián neked azért nem kell részt venned, mert nálad pontosan tudjuk a háttered. Velük viszont más a helyzet. Róluk nincsenek ilyen információink, ezért is nehezebb a kezelésük. – mondta. Újra úgy telt az idő, mint azon az éjszakán, amit ugyanígy átbeszéltünk. Ám ezen az éjjelen, viszont történt valami, aminek nem szabadott volna megtörténnie.

Életünk aznap kötődött össze végérvényesen.