you are my goal

sette (juniper)

Szinte sprinteltem a lépcsőházban, nehogy visszaforduljak és alaposan megverjem azt a nagyképű faszt. Ironikus volt, hogy ámbár a nevét nem tudtam, mindenféle neveket kerestem, amik esetleg illenének rá.
Volt például a fejemben Cody, mert az olyan beképzelt, Kevin, mert az tipik bunkó, ó, a Roger-t volt a legegyszerűbb szidni, mert pont szájra állt.

Ahogy becsörtettem a picike lakásomba, és hanyatt dobtam magam a kanapén, csörögni kezdett a telefonom.
- Tessék?- igyekeztem álmos hangon beleszólni.
- Leonard vagyok- mosolygós hang szólalt meg, mire én is elmosolyodtam.
- Miújság?
- Beszélhetnénk személyesen?- alighogy feltette a kérdést, kis baljós sejtelem kezdte fúrni az oldalam. Felültem a kanapén.
- Baj van?
- Hát, olyasmi- cipődobogás hallatszódott a készülékből, majd Leo lélegzetvétele.- Beengedsz? 
Leo lerakta, én pedig türelmetlenül az ajtóhoz siettem. A telefonom félúton visszadobtam az ágyamra, de az nagyot pattanva az ágyneműmön, lerepült a földre. Szélesre tártam az ajtót, és Leo valóban ott állt, szokásos öltöny-bozontos haj kombójában, az ajtófélfának támaszkodva, féloldalas mosollyal a száján.
- Csinos vagy.
- Kösz.
Egy ideig még álltunk így egymást bámulva, mikor meguntam, és hátat fordítva visszamentem a konyhába. Leonard utánam jött, bezárta maga mögött az ajtót, és a torkát köszörülve megszólalt.
- Elköltözöm.
- Klassz- fasza. Leo volt a legjobban fizető vendégem, akivel már elég régóta együtt dolgoztam, konkrétan ő tartott el. A hajamba túrtva dőltem neki az aprócska konyhaszigetnek a férfi felé fordulva.- Mikor mész?
- Még a héten- kissé lehajtotta a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni. Igazából nem volt mit mondanom. Nem is akartam neki mit mondani. Szar helyzet volt, és megállás nélkül azon kattogott az agyam, hogy mégis hogyan fogom elosztani a pénzemet ezek után. Az a két fajankó, akikkel eddig voltam, egy hete már nem kerestek. Egyre kevesebbet ettem napközben, hogy anyuéknak tudjak pénzt vinni, erre Leo benyögi, hogy bocsi, de elköltözik. Megdörzsöltem az arcom.- Nem is mondasz semmit?
- Mit mondjak?- megvontam a vállam, és a fejemet csóváltam.
- Gyere velem.
Annyira megdöbbentett a kérése, hogy felvontam a szemöldököm, és hitetlenül elröhögtem magam. Azt hittem, viccel.
- Ne legyél idióta.
- Most miért?- közelebb lépett hozzám, és óvatosan megemelte az államat. Az a parfüm volt rajta, aminek az illata bárkit elbódított 10 méteres körzetben. Lehunytam a szemeim.- June, azt akarom, hogy velem gyere. 
- Tudod, hogy ez nem ilyen egyszerű.
- Mindenben segíteni fogok, June. Soha nem lesz gondod semmire.- kétkedő pillantást vetettem rá, mire Leonard hátravetett fejjel felnevetett, és magához húzott. Önkéntelenül a mellkasára hajtottam a fejem.- Miért olyan nehéz téged elcsábítani?
- Nem mehetek veled, Leo. Most nem.
- Miért? 
- Mert máshol is fogsz ugyanilyen kurvákat találni...- alig mondtam ki, Leo hirtelen elengedett, és két keze közé fogta az arcomat.
- Nem vagy kurva. Hallod, June? Nem azért akarlak magammal vinni, hogy ugyanitt folytassuk. 
- Leo...
- Szeretlek, June.- elnémultam. Még soha nem vallottak nekem szerelmet. Soha.- Azért akarom, hogy velem gyere, mert szeretlek, és nem akarlak itthagyni. Azt akarom, hogy mellettem legyél.
Nyeltem néhányat, és Leonard-ot bámultam. El akartam húzódni tőle, de nem eresztett. Már két kézzel toltam el magamtól, de túl gyengének bizonyultam, Leo könnyedén magához ölelt. Még egy ideig erőlködtem, aztán sírni kezdtem. Bele sem gondoltam igazán, mennyire kenem össze a fehér ingjét. Tudtam, hogy mennék vele, egyedül azt akartam, hadd mehessek vele, de azt is tudtam, hogy nem tudok. Nem hagyhatom itt anyut, a testvéreimet, nem, most nem. 
- Mondj valamit, kérlek.- Leo hangja elcsuklott, ahogy ajkát a fejemhez szorította. Felemeltem a fejem a mellkasáról, kipislogtam a szememből néhány könnycseppet, két kezem közé fogtam az arcát, és lábujjhegyre állva megcsókoltam. 
- Hiányozni fogsz.
- June...- a derekamnál fogva megemelt, és a pultra ültetett, majd magához húzva hosszasan megcsókolt.

A mellkasomhoz szorítva a takarót másztam ki az ágyból, miután felébredtem. Az ágyam másik fele üres és hideg volt. Tudtam, hogy Leo elment, mégis kitipegtem a konyhába, hátha ott találom. De helyette csak egy üzenetet, és nagy köteg pénzt találtam a pulton. Potyogni kezdtek a könnyeim, és hiába töröltem le néhányat, a helyükre folyamatosan friss, meleg könnyek szánkáztak.

Ezt rakd félre. Azért mentem el, míg aludtál, mert tudtam, hogy nem fogadnád el. Ha majd megint itthon leszek, megkereslek. Vigyázz magadra helyettem is.
                                                                                                                                Leo

A pénzt, anélkül, hogy átszámoltam volna, bedobtam a gyűjtögetős fiókomba, az üzenetet pedig mellé gyűrtem. Fájt a mellkasom, de nem tudtam, miért. Nem szerettem Leót, vagy legalábbis nem szerelemből. Mégis fontossá vált. 

Még egy réteg rúzst felkentem a számra, mielőtt elindultam volna a bárba. Farkasszemet néztem a tusvonalt viselő, bozontos hajú tükörképemmel, és elégedetten nyugtáztam, hogy a hangulatomhoz megfelelően sikerült felöltöznöm. Gyakran voltam úgy vele, hogyha az emberek olcsó szajhának hisznek, akkor bizonyosodjanak is róla meg. 
Épp ezért, mielőtt beléptem a Porcukorba, az autó visszapillantó tükrében még egyszer megborzoltam a hajamat. 
- Gyere gyorsan, sietnem kell- Stacy kipattant a pult mögül, ahogy meglátott, és a nagy kapkodás közepette végigmért.- Hú, valaki nagyon dögös ma.
- Köszönöm- nevettem el magam, majd adtam neki két puszit.- Ma lesz a családi kaja?
- Jaj, ne is mondd- forgatta a szemeit, miközben a táskájába tömte a telefontöltőjét.- Már délelőtt megcsináltam a krumplisalit, szóval remélem már összeállt. Hol az órám?
- Tessék- nyújtottam felé a pénztárgépbe ejtett óráját.- Sok sikert az anyósodhoz.
- Puszi, kitartást estére!
Stacy futólépésben indult meg az ajtó felé, nekem pedig még az utolsó pillanatban sikerült utána kiabálnom.
- Stace, a kötény!
Szőke barátnőm nevetve visszaszaladt, a pultra csapta a kötényt, és mielőtt ténylegesen elment volna, dobott egy puszit.

Egy bő fél órával később, mialatt kiszolgáltam egy tucat embert, lehipóztam a pultot és váltottam pár szót a biztonságiakkal, hatalmas csörgés és röhögés közepette megérkezett kicsiny italbárunk leghangosabb társasága. Oda se néztem, minden figyelmemet egy pici foltra összpontosítottam, hátha nem kell majd hozzájuk szólnom, de pechemre egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, aztán egy szürke pulcsi alkar könyökölt az asztalra.
- Őszintén remélem, hogy kiszolgálni jobban tudsz, mint hálálkodni.
Negédesen magam elé mosolyogtam, és a ronggyal az asztalra csapva a srác felé fordultam. 
- Remélem, ittasan jobb társaság vagy, mint így.
Felnevetett, és kissé félrebillentette a fejét.
- Nem elég, hogy egy héten belül többször is találkozunk, ráadásul megmentem az életed...
- Nem voltam életveszélyben- javítottam ki, majd félretoltam a karjait, és újra áttöröltem a pultot alattuk.- Hogyha pedig megtennéd... dolgozom. Te pedig feltartasz.
- Sajnálom, hogy az első találkozásunk nem úgy sült el, ahogy az hozzám méltó- megpróbált áthajolni a pulton, én viszont hátat fordítottam neki, úgy súroltam tovább a pultot.- Engedd meg, hogy bemutatkozzam neked. Rowan Markle vagyok, biztosan hallottál már rólam.
- Jaj, tényleg!- tetetett csodálkozással a szám elé kaptam a kezem, Rowan szeme pedig önelégülten megvillant.- Te vagy az a nagyképű bunkó, akiről a lányok beszélnek. Öröm veled találkozni!
- Általában mindenki rólam beszél- lepergett róla, amiket mondtam. Olyan szenvtelenül folytatta, hogy kedvem lett volna felpofozni.- De rólad is hallani egyet, s mást.