Házikedvenc [KIADVA]

9.- Illat

Még mindig ??? nézőpontja:

- Hogy a fenébe jutottam ide? - morgott magában, mikor többórás, üres tekintetű gyaloglás után felismerte környezetét. Lenézte a helyet. Tudta, hogy a korcs, aki itt lakik és üzletel, kétes úton szerzi portékáját. Mégis mindahányszor megnyitotta ajtajait, tömegek várták az új árut. Senki sem tudta, honnan szerzi be, mégis mindig kifogástalan állapotban voltak. A minőség mindig is... elsőosztályú volt.

Az alant elterülő völgyben egy földbe nyíló üreg ajtaján éppen egy középkorú pár lépett ki, karjukban legújabb szerzeményük törésálló, üvegtartályban.

Egészen kis méretű. Vajon az utolsót viszik éppen? Némán szemlélte a sorban távozókat és lézengőket. Volt, aki elejtette a csomagját, mire a fogvatartott, háromlábú, tollas lény kiszabadult és elrepült. Egy pillanattal később egy 5 méteres, ragacsos nyelv lőtt ki a fák lombjai közül, egyenesen a repdeső lénynek, majd magával ragadta azt és eltűnt. Ezt sem látják többet. Nem kellett találgatni, mi lett vele. A volt tulajdonosok némán szitkozódtak, de tudták, csak magukat okolhatják az eset miatt, amiért ügyetlenek voltak.

Drága játék. Nem vigyázni rájuk. Magában korholta őket, hiszen köztudott volt, hogy ezek az alsóbbrendű lények életképtelenek önmagukban. Más környezetből valóak és itt minden szem prédaként tekint rájuk. Arról nem is beszélve, hogy sokuk valóban ínyenc csemegének számított.

Bár a legutóbbi szökevény harapós volt. A távolból szemlélődő rettenet elmosolyodott az emléken. Előfordult, hogy ismeretlen mócsingok rohangásztak az erdőben, amik nagy valószínűséggel innen vagy hasonló módon szöktek meg. Nem mind volt ízletes. És volt, amelyik foggal-karommal küzdött, bár mindhiába.

Egyre ritkábban hagyták el az üreget a látogatók. Hamarosan végére ért a kiárusítás, de ő még mindig őrhelyéről figyelt. Nem volt kedve semmihez. Minek siessen? Miért is akarjon visszamenni a saját odújába? Úgysem vártak rá. Magányos farkasként élt. Méretét és hírnevét tekintve, az éjszakai élet sem jelentett veszélyt számára. Ő maga volt a veszély. Ahol áthaladt, ott még a Vámpdenegérek, az éjszakai, vérszívó rémek is lapítottak a lombok rejtekében.

A lassan nyugovóra forduló nap színeit figyelve az erősödő szellő kellemes érzést nyújtott. Ilyentájt mindig megfordult a széljárás, mintha az is az éjszakára készülne. Most sem történt másképp. A völgyben rövid ideig örvényt kavart a változó szél és már egyenesen az odú felől áramlott a várakozó felé. Sokféle illat és szag vegyült benne. Amit eddig halványan érzett, azt most tisztán és kivehetően felismerte. Darabra meg tudta volna mondani, mennyi fogvatartott lény volt korábban bezárva, hiszen mind annyira különbözött a másiktól. Mocsok és bűz keveredett a pézsma- és halszagba. Régóta voltak ott.

Mi ez? A kavalkádban volt egy különös illat, ami felkeltette a figyelmét. Más volt, mint a többi. Ismeretlen mégis ismerős. Biztos volt benne, hogy még sosem érzett hasonlót a birodalom egyetlen pontján sem. Ez az illat késztette maradásra, mikor már hosszú ideje nem látott mozgást és majdnem maga is továbbállt. De nem mozdult. Összezavarodott, hogy nem jött rá, mi ez, mert büszke volt tudására. Sok helyen járt, mióta véglegesen elzavarták otthonából évekkel ezelőtt, így tapasztalata is bőségesen akadt a birodalom, és más birodalmak, változatos népével. Az erdő ezen szakasza 3 birodalom határán feküdt, így könnyedén jöhetett az a fura illatú lény más felségterületről. De ő mindegyikben járt már. Mégis ismeretlen az, amin most így megütközött.

- Nincs más megoldás - rebbentette meg fél fülét és elindult az odú bejárata felé. Az illat erősödött. Egyre erősebben kívánta, hogy lássa a tulajdonosát bár megeshetett, hogy már rég nem volt ott.

Elérte az ajtókat és mélyen tüdejébe szívta a levegőt. Még itt van!

***

Halli,

Na gyerünk! Mondja ki, aki tudja, ki ez a rettenet, aki szaglászik? ;)

Shina