Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

12.2 "Ne félj! Nem foglak bántani "

Feszülten járkáltam fel-alá az orvosi szoba előtt, miközben a doktor Martint vizsgálta. Bűntudatom volt, hogy akaratomon kívül, megint kárt okoztam valakiben. Megijedtem, amikor eszméletlenül feküdt a hóban, hiába ráztam meg a vállát és szólítottam a nevén. Nem akartam cserbenhagyni, úgy hogy amennyire csak tudtam a kollégium mögötti udvarhoz sprinteltem, hogy segítséget kérjek. Két végzősfiú gondolkodás nélkül velem tartott és bevitték Martint. Nyilván ők és a doktor is kíváncsi volt mi történt, úgy hogy mindenkinek azt hazudtam; Martin megcsúszott és beverte a fejét.

Folyamatosan tördeltem az ujjaimat, a szívem minden eltelt perc után egyre szaporábban vert. Attól függetlenül, hogy az erdőben megijesztett a manipulációs képességével, nagyon aggódtam érte, hiszen mégis csak a barátom volt. Bár továbbra sem tudtam felfogni a szabadban történteket. Valami nagyon nem stimmelt velem, ezért rettegtem, hogy előbb vagy utóbb megint valaki megsérül.

Az aula végében lévő hangzavarra kaptam fel a fejemet. Egy kisebb csapat diák zajongott, majd a tömeg mögül feltűnt Tina és gyors léptekkel felém igyekezett. Ahogy közeledett, láttam vizes tekintetét és sminkjét szétfolyni az arcán. Nem nézett rám, hanem lendületesen a kilincsnek feszült, de az ajtó nem nyílt ki.

- Még vizsgálja az orvos - szóltam oda kissé remegő hangon. Ekkor Tina felém fordult, egy pillanatra megtorpant és összeráncolt homlokkal fürkészte az arcomat.

- Ismerlek valahonnan? - lépett közelebb hozzám. Egészen belebámult az arcomba, ezért hátráltam tőle.

- Martin barátja vagyok. Elcsúszott és beverte a fejét - hadartam el a már jól betanult szöveget. Tina fájdalmasan felsóhajtott és a tenyerébe temette az arcát.

- Éreztem, hogy valami történt vele - ült le az egyik székre és zokogni kezdett.

A jelenet nagyon ismerős volt, mintha már egyszer évekkel ezelőtt egy hasonló megtörtént volna. Egy öt év körüli kislány halvány emlékképe jelent meg előttem, ahogy a földön ült, hosszú barna haja az arcába lógott és keservesen sírt. Talán egy óvodás emlékem lehetett, de többet nem is tudnék feleleveníteni abból az időkből.

- Nyugi, minden rendben lesz! - Leültem Tina mellé és kissé bizonytalanul a vállára tettem a kezemet. Az ajtózár kattant, majd megjelent a küszöbön az orvos, aki behívott minket. Szívem ismételten izgatottan kezdett el verni, amikor beléptem a gyengélkedőbe. Martin olyan sápadt volt akár az ágyneműje, amiben feküdt. Ha nem mozdul meg, biztosan azt hittem volna rá, hogy halott. Tina azonnal a nyakába borult és tovább zokogott. Martin erőtlenül átölelte testvérét, miközben felém nézett. Tekintete meglepően nyugodt volt, a harag apró szikrája sem tűnt fel benne.

- Valószínűleg csak agyrázkódása van a fiatalembernek, de elővigyázatosságból beutaltam őt a kórházba egy koponya röntgenre, illetve felvettem a kapcsolatot az édesanyjukkal - világosította fel Tinát az iskolaorvos.

Nem tudtam levenni a szememet a fiúról. Még azóta is magam előtt láttam, ahogy eszméletlenül feküdt a hóban.

Miattam kell Martinnak kórházba mennie! - szorítottam össze a szemhéjam, majd sűrűn felpislogtam, hogy visszatartsam a könnyeimet. Nem tudtam tovább abban a szobában maradni. Kihasználtam az alkalmat, hogy nem figyeltek rám, és elhúztam onnan.

Az aulában a korábbihoz képest még nagyobb diák tömeg gyűlt össze, de jelen pillanatban nem foglalkoztam az okával. Az öltözők mögötti lépcsősort használtam, hogy elkerüljem az embereket és mi hamarabb a kollégiumba jussak. Út közben azon morfondíroztam, hogy szólni kellene apámnak, hogy ismét különös dolgok történtek velem. A zsebemből már elő is halásztam a telefonomat, de a tárcsázás előtt megállt az ujjam. Szerettem ezt az iskolát, itt végre nem voltam egyedül, hiszen a régi sulim a házunktól csak pár utcányira volt, így mindennap bejártam, de esténként sokszor magamra maradtam, amiért apám hetekre elutazott. Biztosra vettem, hogy azonnal ki fog venni innen is, ha megtudja mik történtek. Ezt pedig nem akartam! Egy gyors mozdulattal visszasüllyesztettem a mobilomat a helyére, és benyitottam a szobámba. Nathalie ismételten nem tartózkodott bent, amin már meg sem lepődtem, de pillanatnyilag örültem neki, mert egyedül akartam lenni. Levetődtem az ágyamra és behunytam a szememet. Nem tudtam kiverni a fejemből, ami az erdőben történt. Martin olyan könnyedén emelte fel a több száz kilós követ, ami emberi ésszel felfoghatatlan, ahogy az is, amit a tekintetével művelt. Eszembe jutott, hogy amikor a matractornyokon lelkiztünk akkor is éreztem azt a különös érzést, és akkor is fogva tartott a tekintete. Nem beszélve a különös hangokról a fejemben és arról, hogy méterekre repítettem Aaront, majd Martint is. Eddig csak könyvekben és filmekben láttam hasonlóakat. Mindig is hittem a paranormális jelenségekben, hiszen miért ne lehetne, hogy a lélek itt ragadjon, de az hogy bizonyos rejtett képességeik legyenek az embereknek, azt mindig is lehetetlennek gondoltam. Bár már korábban is éreztem, hogy én más voltam, mint a többi korombéli, viszont azt annak tudtam be, hogy félénk és visszahúzódó gyerek voltam. Elvileg még kitalált barátom is volt, de erre nem igazán emlékeztem. Jobban mondva az iskolás éveim előtti emlékeimet, mintha kitörölték volna. Semmi sem maradt meg, hogy hova jártam óvodába, mit csináltam szabadidőmben, kikkel játszottam vagy, hogy apám akkor is ennyit dolgozott volna. Egy nagy feketelyuk töltötte ki az akkori időket, de amikor Tinával találkoztam meglepő módon felszínre tőrt valami. Olyan különös érzés kerített a hatalmába, mint mikor először találkoztam Martinnal.