Without Shadow - A vörös szemek mögött I.

18. Dobrodošli u Odiara!

Nem láttam, mindent a sötétség borított. Egyedül az engem körülvevő nyirkos, göcsörtös falak és annak dohos szaga adott valami támpontot, hová is kerülhettem. A testem reszketett a hűvös levegőtől, mintha egy hűtőkamrába tettek volna. Próbáltam a kijárat után tapogatni, de a falaknak sosem volt vége. Talán mindvégig csak körbejártam az ablaktalan cellámban. Hiába füleltem külső hangok reményében, egyedül léptem hangjai visszhangoztak idebent. Nem emlékeztem, hogy kerültem ide, tulajdonképpen az utolsó emlékem a karácsony volt, minden más kiesett.

Leroskadtam a hideg földre, átkaroltam a testemet és dörzsöltem a bőrömet, hogy felmelegítsem magam. Nem szerettem volna ennyire tehetetlen lenni, de itt sem akartam meghalni. Utolsó ötletként a kiabálás maradt. Erőteljes hangon hahóztam, amit a visszhangom követett, majd amikor beállt a csend vártam és figyeltem. Az égvilágon semmi sem történt. Újra megpróbáltam, minden erőmet beleadva, amitől ez a dohos lyuk teljesen berezonált. Alattam, mintha megmozdult volna a föld, majd ahogy a hangok szertefoszlottak, halk neszelés ütötte meg a fülemet. Apró kaparászásra emlékeztetett, mintha egy egér lett volna. Óvatosan négykézláb odakúsztam, miközben reménykedtem, hogy megtalálom a kiutat. Ahogy közeledtem a hang abba maradt. Tapogatni kezdtem a hideg barázdált kövön, ami egyre inkább egy barlangra emlékeztetett. Aztán a kezem valami meleget és puhát érintett meg. Ijedtemben azonnal visszarántottam a karomat. Mozdulni sem mertem, szó szerint ledermedtem, csak az agyam járt eszeveszett iramban. Amikor meghallottam, hogy valami elsuhant mellettem, a pulzusom a duplájára szökött. A dobhártyám mögött erőteljesen lüktetett a vér, amitől nem tudtam a környezetemre koncentrálni. Továbbra is tétlenül, négykézláb térdepeltem a kemény földön. Melegség sugárzott a jobb oldalamról és mintha még szuszogott is volna. Remegtem a félelemtől, ahogy éreztem, hogy az a valami közeledik. Nem tudtam mit tegyek, de valójában időm se maradt gondolkodni, mert amíg a szuszogásra figyeltem karmok ragadták meg a bokámat és lerántott a mélységbe.

– Ébresztő! – rontott be egy női hang a szobába.

Riadtam ültem fel az ágyamban. Éreztem, ahogy a pizsamám a hátamra tapadt úgy leizzadtam álmomban. A szívem szaporán vert, de lassan rendeződni kezdett, amikor hunyorogva kezdtem felismerni a szobát.

– Mi az? – dörzsöltem meg a szememet.

– Majd elmagyarázom, de most azonnal öltözz fel és pakold össze minden cuccodat! Azonnal indulunk! – Olívia állt az ágyam mellett. Kinyitotta a szekrényemet, és kivette belőle az üres bőröndömet, majd kiviharzott a szobából a többieket sürgetve.

       Az egyik pillanatban még az ágyban feküdtem, a másikban pedig már kint találtam magam a kocsi mellett felöltözve, összecsomagolt bőröndömmel a kezemben. Meglepődve konstatáltam, hogy hajnali ötöt mutatott a telefonom órája. Állva el tudtam volna aludni, miközben körülöttem, mindenki idegesen sürgött forgott.

– Ne oda! A kisbusszal megyünk! – kiáltott Olívia, amint bezárta a bejárati ajtót maga után. A fiúk gyorsan átpakoltak egyik kocsiból a másikba. Egy pillanatig sem pihent senki, egyedül csak én álltam ott tehetetlenül.

– Gyerünk beszállás! – terelt be mindenkit a kocsiba a nő, majd ő is a volán mögé pattant. Ahogy becsukódott az ajtó, a motor abban a pillanatban felmordult és elindultunk. Mindenki hangot adott a nem tetszésének, amiért hajnalok hajnalán ki lettek zavarva az ágyból. Érthetően magyarázatot vártak a nőtől, aki nem győzte csitítani a gyerekeit, miközben egyik kezével a fülére tette a telefont.

– Robert, Olívia vagyok! – Határozott hangja pillanatok alatt ijedté vált. Amint meghallottam apám nevét, kíváncsian közelebb hajoltam. Örültem, hogy ezek szerint nem esett neki baja.