utálom a nevemet klub

második fejezet

ATLANTE

A busz már megint óriási sebességgel haladott át egy fekvőrendőrön. A sofőr vagy nem tud vezetni, vagy annyira belemerült Elvis Presley Pot Luck nevezetű albumába, hogy már valahol a hatodik dalnál egy teljesen más világba került. Feltettem a napszemüveget, holott a Nap egyáltalán nem sütött. Anyám mindig ferde szemmel nézett az öltözködési illetve a beszéd stílusomra, de ezt ráfogta a "pubertás" korra - eltekintett a tény felett, hogy kiskoromban is az a tipikus tomboy voltam. Az, akit jobban érdekelt a játékrepülő meg a Lego, mint a Barbie babák. Az, akit nem érdekeltek a fiúk. Az, akire mindig azt mondták leszbikus - az általános iskolában én voltam az egyetlen, akit melegnek tituláltak, csak azért, mert kiálltam a homoszexuálisok jogaiért, és rövidebb volt a hajam az átlagosnál, meg bakancsot hordtam.

A gimnázium sem az én világom - a klikkesedés, amit a filmekben bemutatnak, tényleg megtörténik, csak enyhébb formában. Ott vannak a különcök, akikhez alapvetően tartozom, de még egy szót se váltottam velük. Na, a különcök nem is olyanok mint a Freaks and Geeks című sorozatban. A különcök sokkal rosszabbak, mert alapvetően hajléktalanok - borzasztó a családi hátterük, az utcán élnek a drog és az alkohol világában. Ez a bal oldal. A különcök jobb oldala egyszerűen csak más. Feministák, csúnyán beszélnek, autisták vagy Asperger-szindrómások, különös a külsejük, a zenei ízlésük vagy egyszerűen csak a stílusuk. Netalán olyanok mint én - nem találják a helyüket.

A "népszerűek" nem focisták, nem sportladyk. A népszerűek egyszerűen csak szépek, meg okosak, bár az előbbi opció gyakrabban előfordul. A népszerűek követik a szabályokat a különcökkel szemben. A tanárok kis kedvencei, elegáns ruhákban, sznob életvitellel.

A jármű lefékezett, mire mindenki felállt és elindult kifelé. Megforgattam a szemeimet. Ez a sok ember.

Az iskola előtt elhelyezkedő parkolóban, ahol a iskolabusz is megállt, rögtön szemet szúrt, ahogy egy fiú erősen bagózott. Kifújta a füstöt, aztán kitátva a száját, "megette".  A srác velem egyidős lehetett, aztán hamar rájöttem, ki is ez - Jojen Eddard Targaryen, Első Ezen a Néven, az Elsők királya, a Hét királyság védelmezője. Szinte mindenki nézte, vagy legalább hallásból ismerte a Trónok harcát, szóval amint elmentek Jojen mellett, ezt kezdték el kántálni.

Rémesen sajnáltam a fiút, a szülei tönkretették az életét, ezzel az ostoba névvel. Bár most, ahogy szívta ki be a füstöt, rémesen irritált.

— Jojen Eddard Targaryen, jelentkezzen az igazgatói irodába! — hallottam az iskola kapuján keresztül kiszűrődő hangokat. Jojen megvonta a vállát, és a cigarettát a földre hajítva elindult befelé.

Az iskolánk szigorúan vette az alkohol, a kábítószer és a cigi tilalmat, szóval, ha valakit rajtakaptak valamelyik tiltott szer fogyasztásán, legalább kettő nap elzárást kapott, vagy akár ki is rúghatták, attól függött, a szülei milyen társadalmi helyzetben vannak. Jojen Eddard Targaryen azonban a város egyik leggazdagabb családjának a "leszármazottja" volt, tehát azt csinál amit akar, következmény nélkül. Ez van, ha valakinek van pénze, meg ügyvéd szülei.

Az én családom, erősen középosztálybeli. Szép anyuka, sikeres apuka, kettő csodálatos gyerek, meg én. Egy közepes méretű házban élnek, egy közepes méretű uszkárral. Van egy bátyám, meg egy húgom, az előbbi egyetemista, míg az utóbbi egy évvel ezelőtt lépett ki az óvoda kapuján. Anyám fizikatanár, apám könyvtáros. Találjátok ki, ki az okosabb.

Éreztem, ahogy a lábam valami nem kívánt tárgyba ütközik, és elesek. A mellem a hideg padlónak nyomódik, a fogaim összekoccannak. Sikeresen elharaptam a nyelvem. Felnéztem, kíváncsi voltam, ki volt a tettes. Angela, az a vészesen magas tizedikes lány, a bátyám (Roger), vészesen idegesítő barátnője. Nem érdekli őket a kemény hat év korkülönbség, ahogy az sem, hogy Angela kétszer magasabb nála.