Jégre születettek

*1. Gyerekkor (Daria)

7 évesen, Oroszország

-Daria, kicsim, emeld magasabbra a lábad!- hallom, ahogy anyu durván felkiált már sokadszorra. De akkor sem tudom magasabbra emelni, már nagyon fáj. Szívesebben nézném a többi idõsebb lányt, ahogy korcsolyáznak.

-Na jólvan Daria, ha nem vagy képes ennyit megtenni a sikerünk érdekében, le is veheted azt a korcsolyát most azonnal- anyu nagyon ideges, nem tudom mit kellene tennem. Bárcsak jönne apu, õ mindig rendes és az edzés után fagyit is vesz nekem.

- Kislányom, holnap lesz életed egyik legmeghatározóbb versenye és te nem figyelsz rám. Elölrõl az egész kûrt, most. Addig nem megyünk haza, míg az egész hibátlan nem lesz.
Hiányzik apu, de anyu nem engedi meg, hogy vele legyek a versenyek elõtt, szerinte õ nem törõdik eléggé a karrieremmel. Bármit is jelentsen ez.

A zene elindul, és én újra elrúgom magam a jégpálya szélérõl. Tudok minden lépést és forgást, amit kell. Az ugrásokat rengeteget gyakoroltam a talajon és jégen is. Mára viszont felhólyagosodott a lábujjam így nem tudok olyan kényelmesen siklani és leérkezni a jégre. Hallom anyu elfojtott kiabálásait, legszívesebben õ versenyezne még most is. De amikor megtudta, hogy babája lesz abba kellett hagynia. Sosem lesz már olyan formában, hogy versenyezhessen.

Emlékszem, amikor az elsõ felvételt néztem róla. Ezüstérmet kapott, nagyon szép volt. Elhatároztam, hogy én is olyan akarok lenni, mint õ. 5 éves voltam ekkor, azóta keményen tanulok. Szeretném, ha anya nem kiabálna, hanem mosolyogna, amikor korcsolyázom.

Bemutatom a kûrt, ami nem lett elég jó, ezért anya nem mosolyog és nem is mondja, hogy ügyes voltam. Ez nagyon bánt, nem tudom, mit csináltam rosszul.

-Ennyi, hazamegyünk, ez ma már nem lesz jobb. Menj és szedd össze a holmidat, a kocsinál várlak. És a korcsolyavédõket nehogy megint ittfelejtsd. Holnap korán indulunk

***

-Szervusz Prücsök, na hogy ment ma?- mosolyog apu és a karjába kap.
-Áhh, hagyjuk is Anton, a lányod ma nagyon alulteljesített, pedig holnap nagy verseny elé néz. Nem tudtam mit kezdeni vele- anyu még mindig mérges.
-Ugyan Clara, biztosan elfáradt. A héten nagyon sokat gyakorolt, igaz Bogaram?- néz kérdõn apu.
-Igen- félek anyu válaszától, nem merek mást mondani- apu, felmehetek a szobámba?- közben anyu kiment a konyhába, úgy hallom valakivel telefonál és rólam beszél. Ezt nem igazán szeretem.
-Persze kicsim. Holnapra ugye bepakoltál már?
-Igen, nem hagytam ki semmit- nagyon büszke vagyok magamra, hogy egyedül be tudtam pakolni, anyu nem is segített. Most már elég nagy vagyok hozzá.
-Rendben, ne maradj fent sokáig. Tudod, holnap korán indulunk- mosolyog, ilyenkor mindig nekem is azt kell.
-Rendicsek- és már rohanok is fel a lépcsõn, de még hallom anyut, ahogy azt kiabálja ne szaladjak, mert a lábam még kelleni fog holnapra. Milyen vicces.

***

-A következõ versenyzõnk nem más, mint Daria Belova Oroszországból- hallom az elõcsarnokban a nevemet. Minden idegeskedés csak ez után jön elõ. Szerencsére apu itt van és megnyugtat, anyu még idegesebb, mint én- Dária, kincsem, csak hozd ki magadból a maximumot, tegnap a telofonban mondtam az egyik szponzornak, hogy teljesen fel vagy készülve. Szükségünk van rá, hallod?
- Hallom anyu, ígérem jól fogok szerepelni- azzal kisiklok a jégre, be a pálya közepére.

Felcsendül a zene és én megint elfeledkezek mindenrõl, mint amikor anyu videóját néztem. Elképzelem, hogy olyan tökéletes leszek egy nap, mint õ. Egymás után veszem a lendületet az ugrásokhoz és állítom meg a siklást, hogy forogni tudjak. A Bielmann-fogásnál volt egy kis tartáshiba, de ezen kívül teljesítettem, amit anyu kért és büszke voltam magamra.

Megnyertem életem elsõ junior versenyét. Ekkor kerültem a média középpontjába.
Megváltozott az életem.

*Zizi