ɴᴇᴠᴇʀ ʙᴇ ᴀʟᴏɴᴇ I. ✔️

VIII

Még most, közel négy órával az incidens után sem tudom pontosan, hogy mi történt a kórház parkolójában. Az egyik pillanatban éppen duzzogva indulok haza, a másikban Shawn Mendes szája az enyémet kóstolja, – ami, ugyebár fordítva is igaz – a harmadikban meg egy férfi, kamerával a kezében elkiáltja magát, hogy:
– Ott van Shawn Mendes!
És rajta kívül még vagy negyven ember kezd felénk rohanni, mindenféle irányból. Döbbenten, magyarázatot és segítséget várva bámultam a könyökömet szorongató srácra, aki teljesen lefagyott.
– Shawn, gyere már, mindjárt ideérnek! – rántottam ki kezeimet ujjai szorításából és már éppen rohanni kezdtem volna, őt magam után húzva, de ekkor az egyre csak növekedő csoport eleje körbefogott minket. Mindenki képet akart, aláírást, de volt olyan is, aki arra kérte, hogy énekeljen, vagy csak válaszoljon pár kérdésre. Totál káosz volt, éreztem, hogy mindenkit az érdekel leginkább – ki a fene vagyok én. De nem tudták és nem is fogják megtudni. Most már egészen biztosan nem.
– Shawn, ki ez a lány?
– Mr.Mendes, honnan ismeri a hölgyet?
– Shawn, ő az új barátnőd?
Shawn, Shawn, Shawn. Azt hiszem ez az első olyan eset, hogy két perc alatt körülbelül hetvenszer hallottam Mendes nevét. Nem is értem, ő hogy a fenébe nem kap idegbajt.
– Shawn! – lépett elénk hirtelen egy alacsony, talán kilenc-tíz éves kislány. Elmosolyodtam, ahogy szégyenlősen, haját tekergetve megemelte a kis noteszét, egy toll kíséretében. – Aláírod ezt nekem?
– Hát persze – mosolyodott el önfeledten, majd letérdelt a lány elé. – Hogy hívnak?
– Brooklyn – válaszolta könnyektől csillogó szemekkel, Shawn pedig azonnal felém kapta a fejét, arcán egy ezer wattos mosollyal.
– Szép neved van.
– Köszönöm – pislogott hitetlenül, aztán apró ujjait anyja kezére kulcsolta és lassan elindultak az utat átszelő zebrához.
– Shawn! – torpant meg mellettünk egy újságíró, kezében a kis gyűrött füzetét markolászva. – Ismeritek egymást? – mutatott kettőnkre.
– Nem.
– Nem?
– Nem?! – kérdeztem hisztérikusan magas hangon. Tanácstalanul léptem távolabb tőle és könnyeimmel küszködve ráztam meg fejemet.
– Akkor miért csókoltad meg? – kérdezősködött továbbra is a pasas, nekem pedig kezdett hányingerem lenni.
– Nem csók volt, ő csak egy rajongóm, aki szomorú volt, én megöleltem és megajándékoztam egy puszival, ami abból a szögből nem kizárt, hogy csóknak látszott – magyarázta, egymás után mosolyogva a magasba emelt telefonok kamerájába.
Nem nézett felém, ettől pedig egyre inkább felszökött a vérnyomásom.
Shawn Mendes a világ legszemetebb embere. De komolyan!
– Igaz ez? – fordult hozzám a férfi, és erre még Shawn is felém kapta a fejét.
– Nem egészen – töröltem le egy kósza könnycseppet. Az újságíró és az énekes kíváncsian, már-már könyörgő tekintettel vizslatta arcomat. Az egyik a sztorit akarta, a másik pedig azt, hogy hazudjak. Már megint azért, hogy védjem a bundáját. –  Én nem vagyok rajongó. Terveztem beállni a sorba, de azt hiszem erre már nem lesz példa – vontam meg vállamat mosolyogva, intettem egyet, majd elindultam a házunk irányába. Merthogy én mindvégig csak haza szerettem volna jutni.

– Na ne csináld már ezt velem!
A szobám parkettáján fekve bámultam a plafont és vártam, hogy Phoebe végre megértse a dolgokat. Nem lenne elég idegzetem ahhoz, hogy még egyszer elmeséljem a történteket. Túl hosszú, esemény-és érzelemdús volt a mai nap, nincs kedvem ha csak képzeletben is, de többször átélni az egészet. Az tényleg sok lenne.
– De és akkor Aaliyah-val mi van? – kúszott az ágy szélére, hogy könnyebben lenézhessen rám.
– Direkt idegesítesz, mi? – sütöttem le szemeimet, fújtatva. – Aaliyah fizikailag majd jobban lesz, de lelkileg semmi baja. Jobban van mint valaha.
Phoebe csak magában hümmögött, ő így jelezte, hogy lassan végre megérti a dolgokat. Ideje volt.
Mióta idegesen haza rohantam a kórháztól, nem nyúltam a telefonomhoz, eleinte még csörgött és Shawn közel kilencven-száz sms-t küldött nekem, de egy idő után letiltottam a számát. Elvégre ő mondta. Nem ismerjük egymást. Akkor viszont játszunk így.
– És a próbák? – vonta fel szemöldökeit kérdőn.
– Nem megyek rájuk. Apa megtanítja, ő tud táncolni, a többit meg majd megtanulom akkor, amikor ő nem lesz ott.
– Nagyon elvágta most magát, mi?
– A létező összes esélyt amit adtam volna neki. Én marha. De naiv vagyok! – csaptam homlokomra, majd csendben átfordultam hasamra és államat az alkarjaimra helyezve szuggeráltam az ajtómat. Szép ajtó. Jó a színe, és a formája is tetszik. Lehet asztalosnak kéne állnom, jó lenne másoknak is örömöt szerezni egy-két ajtóval.
Aztán kopogtak, én pedig elgondolkodtam, hogy a 'Shawn Mendes egy igazi, önimádó, egoista seggfej'-szindrómából hogy a fenébe juthattam el addig, hogy asztalosnak kéne állnom, mert szép a szobám ajtaja? Utálom. Shawn Mendes egy utálatos köcsög. Egy köcsög, ami porcelánból készült, a puha és sima bőre miatt.
– Igen?
– Sziasztok – lépett be apa egy bőrlabdával a kezében. – Van kedvetek játszani?
– Persze hogy van! – ugrottam fel a földről, majd elrohantam a gardróbomba, hogy felkapjak egy melegítő nadrágot és pulóvert.
Mire a hajamat is összekötöttem és lábaimat bele bújtattam az edző cipőimbe apának és Phoebe-nak hűlt helye volt a szobámban.
Vállamat vonogatva futottam le a lépcsőn, egyenesen a nappaliba, ahol már nyitva is volt az udvarra vezető üvegajtó.
Szerettem az udvarunkat. Jó, ez így elég furán hangzik, de azt tudni kell, hogy gyerekkorom közel kilencven százalékát itt kint töltöttem. Futni már mindig is szerettem, aztán mikor az iskolában választani kellett, hogy ki mit szeretne játszani tesi órán, minden egyes labda játékot kipróbáltam. Tetszett a rúgós foci, a kosárlabda, a röplabda, de még a kézi sem volt rossz. Mégis, a délutáni sport szakkörök közül az utolsó, a péntek délután megrendezésre kerülő amerikai foci, vagy az akkori gyerek énem praktikus eszmejárása szerinti 'dobós foci' fogott meg a leginkább. Alsó tagozatos voltam, negyedikes és egyedüli lányként jelentem meg a pályán aznap. Mindenki megbámult, az évfolyamomból is csak négy srác jött még el megnézni, hogy milyen ez az egész, rajtunk kívül pedig csak felsős diákok ácsorogtak teljes felszerelésben. Akkoriban még Cole sem volt a képben, őt csak a gimiben ismertem meg. Az általánost Shawn-val jártam ki..
Na, mindegy. Visszatérve a focival közös múltamra, az általános suli focicsapatának edzője jót nevetett azon, hogy én is elmentem megnézni egy átlagos edzést. Ami tetszett. Nagyon tetszett. Olyan játéknak tűnt, amiben az ember úgy igazán levezetheti a feszültséget, mégis szívből jövő. Jesszus, emlékszem anyáékkal mennyit veszekedtem a foci miatt. Eleinte mosolyogtak a dolgon, apa talán még őrült is neki, hogy ha nem is teljesen, de a nyomdokaiba lépek. Aztán a hetedik osztály elején nagyon csúnyát borultam a pályán. Egyedüli lányként erősítettem a csapatunkat, száz helyett állandóan százhúsz százalékot tettem be a közösbe, viszont az egyik ellenfél suli csapatából egy srác úgy gondolta jó buli ha a labda helyett rám veti magát. Hét hétig jártam gipszben, arról nem is beszélve, hogy csak a félévi szünet után állhattam vissza újra a pályára. Brr. Azóta viszont nem volt komolyabb balesetem, néha sikerültek kisebb-nagyobb esések, de nagy bajom nem lett miattuk. Hála isten.
– Mi lesz veled, Brooklyn? – füttyentett apa, felvont szemöldökökkel ácsorogva a kerti pagoda mellett.
– Bocsi, csak gondolkodtam.
– Láttam – vigyorgott, majd már el is hajította a sötétbarna bőrt, ami gyönyörűen ívelve a levegőben, kezeimbe érkezett. – Ha Phoebe-t keresed, a bátyáddal játszanak valami fura gépes cuccot.
Kaján mosollyal arcomon ráztam meg fejemet, leléptem a lépcsőről és már indítottam is a labdát.
Apával edzeni mindig nagyon jó. Van, hogy csak ide oda passzolgatjuk egymásnak a labdát, de van olyan is, hogy rendesen megizzaszt. Bár ha jobban belegondolok, akkor egyértelműen a fárasztó edzéseiből kapok többet. Apa legendás játékosnak számít Amerikában, közel huszonkilenc évet játszott végig a New England csapatában. Mióta azonban visszavonult, már csak sport-és egészségügyi tanácsadóként dolgozik itthon és az irodájában a városban. Szereti csinálni ezt is, de mikor együtt edzünk, mindig látni rajta a boldogságot és a hiányt a foci miatt.
– Milyen volt ma a suli? – ugrott fel egy kicsit, hogy biztosan elkapja a felé repülő labdát.
– Elment, a próba sem volt rossz, csak az első fél óra után el kellett mennem – vonogattam vállamat kelletlenül. Csak ne kérdezz többet. Apa, kérlek ne.
– Ennek örülök – mosolygott kedvesen. – Beszéltem Manuel-vel..
Kikerekedett szemekkel torpantam meg és minden erőmet összegyűjtve hajítottam el a kezemben tartott bőrt.
– Azt mondta, Shawn ma nagyon feldúltan érkezett haza. Tudsz erről valamit? – vonta fel fél szemöldökét, az erős passz miatt. – Mi van veled? Aggresszív vagy?
– Nem tudom mi van Shawn-val, és nem is érdekel! Már nem – tettem hozzá halkabban, de apa túl jól ismer ahhoz, hogy ne tudja mit mondtam.
– Gyere.
Lassú léptekkel indultam a pagoda irányába, melynek legfelső lépcsőfokára ültem. A fa tető alá helyezett padok egyikéről apa leemelt két pokrócot, az egyiket az én, a másikat pedig a saját hátára fektette. Meredten bámultam a csupán az udvari villanyok fényével megvilágított kertet és nem szerettem volna apával róla beszélni. Sem kedvem, sem idegzetem hozzá. – Mi történt köztetek pontosan, Brooklyn?
Hah, tudtam én, hogy nem számít nit akarok.
– Már elmondtuk – harapdáltam szám szélét.
– Nem – emelte fel mutató ujját figyelmeztetően. – Hazudtatok.
Csodálkozva fordítottam felé arcomat és szemeimmel megpróbáltam rájönni, hogy ezt most komolyan mondja, vagy csak azért, hogy kibillentsen a szerepemből. De komolyan mondta.
– Hogy ebben a házban miért kell mindenkinek ilyen kiváncsinak lennie – morogtam, aztán látva apa kemény vonásait, inkább belekezdtem a sztoriba.
Apa arcán úgy váltakoztak az érzelmek, mint..nem erre most nincs hasonlatom. A sztori elején zavarodottan pislogott, aztán nem értette Shawn miért vágott ki az életéből, –ennél a résznél még hülyének is nevezte, haha – aztán, mivel a szüleimnek elfelejtettem megemlíteni azt az apró kis részletet, hogy a délelőtt folyamán szétmentünk Cole-val, apa életcéljának vette, hogy megfejeli. Igen, apumban az a jó, hogy a kora ellenére is fiatalosnak tűnik, és persze erősen próbálkozik az olyan huszonegyedik századi 'a lányomat megcsalta a barátja, ezért valamit lépnem kell' megoldásokkal, mint egy fejelés, vagy graffiti spray-vel befújom a kis mocsok flancos kocsiját. Hát, apából mégiscsak egy van..
– A második fiamnak tekintett, híres énekes ma egy kórház előtt...megcsókolt? – dörzsölte meg homlokát és annyira erőlködött abban, hogy ne tűnjön túlságosan döbbentnek, hogy kezdett vörös lenni az arca. – De miért?
– Apa, olyan jó kérdéseid vannak – forgattam meg szemeimet szórakozottan. – Nem tudom. Egyszer már csókolóztunk, Christine esküvőjén, de azt betudtuk az alkoholnak. Mert az tényleg csak azért történt – tettem hozzá, megerősítve magamat.
– Most ezt azért mondod mert szerinted is így van, vagy mert azt szeretnéd, hogy így legyen? – karolta át a pokróc által melegített vállamat apu és vigyorogva puszit nyomott hajamba.
– Nem vagy nagy segítség, mondtam már?
Unott tekintettel hajtottam fejemet mellkasára, ő pedig kedvesen simogatni kezdte hajamat.
– Jól figyelj rám, Brooks. Mondom, figyelj rám – fogta ujjai közé államat és nevetve arca felé fordította fejemet. – Először is. Örülök, hogy nincs többé Cole és te. Aztán.. Hát, mindig is örültem volna, ha egy olyan srác nyeri el a lányom szívét mint Shawn, bár ez a 'hopp egy csók, de nem is ismerem' szituáció annyira nem nyerte el a tetszésemet – pöckölte meg orromat, mikor lehunytam szemeimet.
– Csak becsuktam a szemeimet!
– Hát ez az. Akkor már nem is figyelsz, csak vagy – kacsintott le rám. Idegtépő. Akár csak Brandon. – Visszatérve Shawn-ra. Nem akarok beleszólni a dolgaitokba, de ha mégegyszer megbánt úgy mint ma, vagy évekkel ezelőtt..akkor megfejelem.
– Szegény. Akkor pár koncertet biztosan ki kell majd hagynia – nevettem fel hangosan, mikor apa bordáim közé bökött. – Mi az?
Nem szólt, csak a kertkapu irányába biccentett. Halvány mosoly játszott ajkain, én pedig fejemet felemelve mellkasáról meresztgettem szemeimet.
A boltíves kapuban álldogáló személyre néztem, és beletelt pár percbe míg rájöttem ki az. Shawn állt ott, szürke kapucnis pulcsiban, kezében egy nagy tábla csokival.
– Én megyek aludni. A csoki lehet a tied – hajtottam össze a pokrócot és tettem vissza a padra, majd megiramodtam a nappalitól elválasztó üvegajtóhoz.
– Brooklyn! – nyitotta ki a kaput gyorsan Shawn és már rohant is utánam. – Állj meg! Kérlek!
Könnyes szemekkel léptem be az ajtón és pont mielőtt teljesen felért volna a teraszon, épphogy sikerült becsapnom előtte azt. Egy üveg választott el minket egymástól, mégis túl közelinek éreztem.
– Hoztam neked ne haragudj rám csokit – emelte meg jobb kezét, reményteli tekintettel. Fejemet rázva hagytam, hogy eleredjenek könnyeim. – Ne sírj. Hé, Brook, ne sírj. Sajnálom, én csak neked akartam jót! Engedj be kérlek – nézett rám könyörgően.
Magam sem értettem miért, de hirtelen zokogni kezdtem. Talán azért ami a kórház parkolójában történt. Talán azért, mert már most hiányzott Shawn ölelő karjainak és csókjának érzése. Vagy talán azért, mert tudtam olyan, hogy mi, soha nem lesz. És nem is lehet. Hangosan sírva döntöttem homlokomat az üvegnek, ő pedig kétségbeesetten bámult rám.
– Mi folyik itt? – hallottam meg hirtelen Phoebe döbbent hangját.
– Brooklyn? – lépett mellém bátyám, aztán mikor meglátta, hogy Shawn egy tábla csokoládéval a kezében áll a teraszon, apa pedig a pagoda lépcsőjéről vizslat minket, teljesen ledöbbent. Azt hiszem ez érthető.
– Brandon, te néha olyan haszontalan tudsz lenni! – csattant fel barátnőm, majd karjait körém fonta és a lépcső felé kezdett irányítani. – Shawn-t küldd el. Azt hiszem Brooklyn-nak most pont rá nincs szüksége.
Brad biccentett, majd kinyitotta az ajtót, még éppen azelőtt, hogy felmentünk volna a lépcsőn. Istenem, a bátyám néha tényleg hülye.
– Brooklyn, hadd magyarázzam meg! – kiáltotta keserű hangon. – Haver, mi van veled, engedj már el!
Brad száját húzva engedte le karjait, így Shawn-nak lehetősége nyílt hozzánk trappolni, de szerencsémre Phoebe előttem állt. – Phoebe..
– Tudom mi történt, szóval felejtsd el, ma még egyszer nem bántod meg. Menj haza, aztán majd akkor beszélsz vele, ha ő azt akarja. Világos vagyok, Shawn?
A fiú gunyoros mosollyal az arcán bólintott, a csokit a dohányzóasztalra dobta, majd kiviharzott a bejárati ajtón, hangosan becsapva azt maga után.
Phoebe végül aztán felsegített a szobámba. Megvárta míg befekszem az ágyamba, aztán amíg elaludtam, utána meg gondolom ment a bátyámhoz.
Shawn pedig..hát, ő csak valahol van. De azt hiszem már nem érdekel. Tényleg nem.

dzsudzsi_es_anna 🥀