Csendbe ütköző Kiáltások ⤑ pjm×jjk

crise d'angoisse

Az előrejelzések szerint az eső valószínűsége egész nap kilencvenkettőtől -nyolc százalék, de nem tévednének akkor sem, ha három számjegyig kerekítenék az esélyeket. A páratartalom az egekbe hág, meglepően magas, közben a hőmérséklet kiugróan alacsony: minimum öt, maximum tizenegy fok.

Lefoglal a rádióból szóló, hangulathoz illő dallam, az éveken át tanult nyelvű zeneszöveg, amit hellyel-közzel értek, az ablaküvegen lecsorgó vízfolyamok, az autótól néhány méterre húzódó kátyúban összegyűlt tócsán kis fodrokban hullámzó újabb esőcseppek.

Hideg van, májushoz képest szinte dermesztő, a kocsi beltere is kihűlt már. A fűtésszabályozó felé nyúlok, a piros jelzés közelébe fordítom a kör alakú szabályozót, ami eddig középtájt pihent. A motor halkan jár, közben a kapucnija védelmébe burkolózó Jungkook közeledő alakját figyelem, miután becsukta a garázskaput. Nyílik a vezetőülés felőli ajtó, a szűkös utastér fénnyel telik meg az automatikusan felkapcsolódó lámpától, majd ahogy hangosat ütközve becsukódik, újra sötét telepszik körénk. Egyikünk sem szólal meg, figyelem, ahogy becsatolja a biztonsági övet, néhány milliméterrel elfordítja a visszapillantót, letolja a fejéről az esőcseppektől áztatott csuklyát, majd kitolat a felhajtóról.

– Hova megyünk? – kérdezem halkan, ahogy az útra kanyarodva elindulunk.

– Számít ez? Csak azt szeretném, hogy jobban legyél – simít egyik kezével combomra.

– Attól, hogy a szerencsétlen barátod pánikbeteg, és ez jelen helyzet szerint éjjel fél négykor jelentkezett rajta, nem kellene velem sötétben és esőben autóznod – szorítom meg nadrágom felületén pihenő kézfejét.

– De igen, kell. Mert ha a pánikbetegen is imádni való barátomnak éjjel fél négykor van rohama, akkor elviszem autózni, mert tudom, hogy segít rajta. Ilyen egyszerű – pillant rám. Szemeiben a közvilágítás narancsos fénye csillan meg adott időközökben. – És amúgy is, mi ez a zene? – emeli el tenyerét enyém alól, hogy a rádióhoz nyúlva más állomásra kapcsoljon.

Sok adón bepróbálkozik, de szerinte értékelhető dalt sehol nem talál, ezért egy másik gombra nyomva a saját zenékre vált. Egyetlen bökéssel később a minket körülvevő hangszórókból Martin Garrix és Troye Sivan There For You-ja áramlik már, hallójáratainkba óvatosan beférkőzve.

– Szeretnél beszélni róla? – kapja el újra kezem, miután az egyik sarkon balra fordult. Csak nemet intek a fejemmel válaszul. – Rendben. Álmodban indult, vagy aludni sem tudtál?

– Nem aludtam. Vagyis, korábban igen, de kettő körül felébredtem – sóhajtok. – Egy ideig minden rendben volt, próbáltam visszaaludni, de aztán elárasztottak a gondolatok. Innentől pedig pontosan tudod.

– Soha nem fogom tudni igazán elfogadni ezt, és nem lesz alkalom, amikor ne ijednék meg ugyanolyan nagyon – harapja be alsó ajkát, az útra koncentrálva –, de remélem, látszik, hogy igyekszem helyzethez mérten nyugodt maradni, és segíteni neked – pillant rám, amikor egy jelzőlámpa pirosra váltása megállásra kényszeríti.

– Ahhoz képest, hogy első alkalommal mennyire nagyon nem tudtál mit kezdeni a helyzettel, mára profi vagy benne. Hihetetlen, hogy mindig tudod, mit csinálj vagy mit mondj, hogy jobb legyen.

– Attól még nagyon messze vagyok. De ha már egy kicsit is tudok enyhíteni rajta – emeli szájához övével összekulcsolt kézfejem, hogy puszit nyomjon rá –, én nagyon örülök.

Csendben figyelem egybefonódó ujjainkat, az ablaktörlő monoton nyikorgását, az autó tetejének külső, fekete borításán olykor gyorsabban, máskor lassabb ütemben kopogó esőcseppek hangját, a rádióból szóló, egymás után következő zenéket – az összhatás utánozhatatlan biztonságérzetet nyújt.

– Mire paráztál megint ennyire rá? – pillant rám fél szemmel.

– Nem is tudom... K-kicsit sok már apámból, az iskolából, érettségiből. Talán ez volt az elsődleges. Utána meg... ismersz már. Jött minden sorban – sóhajtok, miközben ő lejjebb veszi a rádió hangerejét, hiszen szinte suttogva beszélek.

– Mindent megoldunk, jó? Nem kell félned, itt vagyok, és úgy segítek, ahogyan csak tudok.

– Tudom, és köszönöm – bólogatok hálásan.

– Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok képes eltüntetni a problémáidat vagy apádat megjavítani, mert legszívesebben az összes gondodat átvenném, még akkor is, ha lehetetlen...

– Jungkook, Életem, nyugalom – szakítom félbe. – Ha itt vagy velem, az már több, mint tökéletes, és jóval felülmúl mindent, amit valaha kérnék tőled – pillantok rá a felkelő Nap első sugaraival borított arcára. – Miért állunk meg? – ráncolom szemöldökeimet, ahogy lassan a külvárost is elhagyva, az út szélére kormányozza az autót. Az ég alja kitisztult már, és felettünk is gyérül a szürke fellegek sokasága.

– Nem igazán tudom, csak... szeretném elmondani, mennyire szeretlek – fordul felém, miután leállította a motort.

– Szeretlek, Kookie – hajolok át a váltó felett hozzá. – Nagyon-nagyon-nagyon – karolom át nyakát.

– Mindennél jobban – vezeti hátamra tenyerét.

Tarkója felett elhelyezkedő haját cirógatom, lassan közelíti arcát az enyémhez, hogy gyengéd csókot hagyjon ajkaimon, amiket újabb ráérős puszik követnek. Nyoma sincs a nagyjából másfél órával ezelőtt rajtam uralkodó állapotnak, helyét folyamatosan vette át a teljes nyugalom – ezért pedig az engem ölelőnek soha nem lehetek majd elég hálás.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

crise d'angoisse (fn.): pánikroham