Csendbe ütköző Kiáltások ⤑ pjm×jjk

vœux | deuxième

– Életem, segíts, kérlek – szólt Jimin a szoba másik végéből, egy tükör előtt próbálva megkötni a nyakkendőjét.

– Nem igaz, hogy még mindig nem tanultad meg – léptem mellé kuncogva, mire óvodások hisztijét megszégyenítően csapta teste mellé karjait. – Tessék – simítottam végig a fehér ingre omló fekete anyagon. – Várj, még ezt megigazítom – rendezgettem el gallérját.

– Jungkook... az egy dolog, hogy én nem tudok nyakkendőt kötni. Na de te meg az ingujjad nem tudod begombolni? – nyúlt csuklóm után, hogy rendbe szedjen engem.

– Pont akartam kérdezni, hogy nem volna-e kedved megcsinálni – vigyorodtam el, mire ő csak egy mosolygós fejrázással reagált, hogy aztán kisegíthessen engem. – Adhatom a zakódat? – léptem a vállfákhoz.

– Igen – bólogatott. Leakasztottam a hófehér kabátot, majd mögé vittem, hogy belebújhasson. – Te hogy állsz?

– Már csak az órám kell – nyúltam az asztalhoz, hogy felcsatoljam a bőrszíjas kiegészítőt. Én is magamra vettem az öltönykabátot, majd utoljára a tükörbe pillantva megigazítottam fekete tincseim.

– Mehetünk? – fordult az ajtó felé.

– Várj egy pillanatot – nyúltam utána. – Gyönyörű vagy – húztam közelebb, derekára fogva. – Sokkal gyönyörűbb, mint bárki más, sőt, ma még magadat is túlszárnyaltad – elpirulva sütötte le tekintetét.

– Szeretlek – mosolyodott el.

– Szeretlek – nyomtam apró csókot felfelé ívelő ajkaira. – A fogadalmas könyvecskék odakint vannak már?

– Igen, ne aggódj – nyúlt ezúttal fekete zakóm gombjához, amit elfelejtettem begombolni. – Menjünk, nem kellene elkésnünk a saját esküvőnkről.

– Miért ne? Stílusos volna, ha most mindenki ránk várna – kuncogtam, majd megragadtam kezét, és összekulcsoltam ujjainkat, hogy kilépjünk a szobából.

– Ideges vagyok – szorított meg.

– Nem kell, Kicsim. Együtt végigcsináljuk, ahogy mindent. Tökéletes lesz, tökéletes leszel. Igazából, te már az vagy – vigyorodtam el.

– Együtt végigcsináljuk – ismételte meg szavaimat, majd sóhajtott egyet.

– Készen állsz? – fordultam felé, mielőtt kiléptünk volna a hotel fűvel borított udvarára, ahol a sorokba rendezett székeken várakozott a násznépünk, az ajtón kívül közvetlenül az édesanyáink vártak ránk, hogy odakísérjenek minket.

– Nem hinném, hogy fel lehet készülni arra, hogy kevesebb, mint egy óra választ el attól, hogy a férjemnek nevezhesselek – kuncogott. – De egyébként igen. Ne ájulj el, te mész előre.

– Köszi, majd igyekszem – nyitottam ki az üveges nyílászárót. Mindkettőnk anyukája egyszerre fordult felénk.

– Annyira büszke vagyok rátok – húzta meghatott mosolyra száját anya. – Mehetünk? – karolt belém.

– Menjünk – eresztettem el mély sóhajt, majd elengedtem Jimin kezét.

Felcsendültek a zongorán játszott You are here első akkordjai, én pedig remegő léptekkel haladtam a zene ritmusára anya oldalán. Mindenki felállt, ahogy a széksorok közt egyenesen a szertartásvezető felé sétáltunk. Nem tudott lekötni az elragadó fekete-fehér díszítés, a háttérben húzódó tó tükrén csillanó napfény, szinte önkívületben voltam. Egy kisebb örökkévalóságnak tűnt, mire megérkeztem az asztal elé, a nekem kijelölt jobb oldalra. Szülőm egy utolsó, szoros ölelésbe vont, a fülembe súgta, hogy szeret, és reméli, legalább annyira boldog vagyok, mint ő, majd az apa melletti székhez ment.