Fuck you, Gaskarth!

One

Hi baes!:) Egy Flashback összefoglalóval érkeztem a történet felvázolása érdekében. Jó olvasást! Love ya!xx♥

Remembering;

Immáron a második hete koptattam a hátsó padot. Semmi sem változott kivéve az évfolyam. Büszke másodévesek voltunk. Végig caplatva a folyósón erősítette bennem a tényt a 'Semmi sem változott' első napi benyomásomon, amikor tanúja lehettem egy eseménynek.

-Gaskarth!-üvöltötte James. Két lépéssel termett az említett fiú előtt, akit szinte a fémszekrényekbe préselte magát, amikor fölé magasodott.

James Wilson felettünk járt egyel. Sosem bírta ki kötözködés nélkül.

-Helló, James!-szólalt meg végül zavartan.

-Mit hoztál ma a számomra?-vigyorgott rá.

Levette hátizsákját a válláról és kis időnyi kutatás után átnyújtott neki két szendvicset.

-Remek. Milyen?

-Csirkés.-nyögte ki.

-Anyád egy Istennő!-James kicsomagolta a szenyát és nagyot harapott belőle.

Láttam rajta, hogy legszívesebben megmondaná, hogy 'Ne beszélj így az anyámról!', vagy valami ehhez hasonló, de csak csendben állt.

-További szép napot, William!-veregette vállba, majd sarkon fordulva távozott.

A fiú össze szorította szemeit és direkt háttal nekivágódott a szekrényeknek.

Mennyire volt gyakori ez a jelenet? Kilencedik óta szinte minden nap.

Órák után ugyanaz a srác, akit lehúztak a folyosón levágta magát a szokásos félre eső sarokba. Unottan turkálta az ételt, esküszöm megesett rajta a szívem. Ellöktem magam az asztaltól. Egyenesen felé tartottam.

-Hé!-szóltam , mikor az asztalhoz értem.

Sosem felejtem el mennyire meglepetten nézett rám barna szemeivel. Nem szólalt meg ugyan, de próbálkozott egy félmosoly szerűséggel.

-Csatlakozz hozzám! Én is egyedül ülök, rossz látni téged itt a sarokban.-mosolyogtam rá kedvesen.

Nehezen mozdult meg, végül remegő kézzel megmarkolta a tálca szélét és követett.

Csendben ettünk az asztalnál, ahol általában enni szoktam. Furcsa volt a társaság, viszont látni őt úgy, még furább volt. Néha felpillantott, de legtöbbször az ételt figyelte. Egyszerű, fekete vászon cipőt viselt, fekete farmerral és egy egyszerű fekete felsővel.

Azon a napon a szokásosnál szemetebb módon bánt vele James.

-Tudod mi a kurva nagy helyzet William?-megfogta a felsőjénél fogva és a saját szekrényéhez vágta hozzá.

-Még mindig ennék valamit.-mormogta a képébe mászva.

Benyúlt zsebébe és néhány dollárnyi készpénzt nyomott James szabad kezébe.

Miután eltűnt, fogta magát és kiviharzott az udvarra. Tudtam hol találom, követtem őt.

-Szóval a neved William.-közvetlenül előtte álltam.

Egy ideig szótlanul figyelte cipőjét, majd felnézett rám.

-Alexander, a William csak másodlagos.

Elmosolyodtam, aztán mellé ültem.

-Elizabeth Morgan.-mondtam ki a nevemet, mire végre elmosolyodott.

-Üdv, Betty!-nyújtotta felém a jobbját, amit aztán elfogadtam.

Aznap mentünk le a partra először. Talán két órája ülhettünk ott, mikor végre mesélt magáról.

-Kezdjük ott, hogy elvesztettem egy számomra fontos személyt.-kezdett bele.

Nem kérdeztem rá pontosan kiről van szó, láttam rajta, hogy fáj neki és új erről beszélni. Együtt érzően ránéztem, tudatván vele bízhat bennem és empatikus vagyok.

-A történtek után nem találtam önmagam. Ekkor kezdődött minden, a rohamok, a szorongás. Aztán erősödtek, de megtanultam kezelni, elvégre magamra maradtam.

Esküszöm, mire mindent elmondott már én könnyeztem. Önkéntelenül mozdultam meg és öleltem magamhoz az alig fél méterre a homokban ücsörgő fiút. Eleinte lefagyva csak úgy volt. Kis idő után éreztem, hogy megkönnyebbül és elengedi magát, karjait körém fonta. Olyat mondtam neki, ami rám nem jellemző főleg egy nap ismerettség után.

-Számíthatsz rám, nem hagylak egyedül.

Annyira tolt el magától, amennyire szükséges ahhoz , hogy szemembe nézhessen. Esküszöm reményt láttam barna szemeiben.

Ezután minden nap együtt ebédeltünk, ott voltam, mikor csak tudtam és akkor is a parton voltunk, amikor nem akartunk. Teljesen megszokottá vált.