Én, a kamubarátnő

10.fejezet

-Délután elmegyünk valahova kajálni? -kérdezte Evelyn. Vállat vontam. Igazából ráérek, de szívem szerint hazamentem volna, bekuckóztam volna a takaróim közé, és aludtam volna egy jót. Teljesen kivagyok a hosszú úttól.
-Nekem jó -bólintott Blanca. Hamarosan befutott Collins is. Mosolyogva figyeltem, ahogy levágja magát mellém, majd leveszi a pulcsiját.
-Eddig tiszta jó volt, most meg visszajössz, és ismét tele a terem lányokkal -forgatta a szemeit a srác. Figyelmen kívül hagytam a panaszkodásait. Tudtam, hogy csak azért mondja ezt, hogy idegesítsen.
-Elmehetünk kajálni, de korábban hazamegyek, muszáj pihennem egy kicsit -mondtam a lányoknak, akik megértően bólintottak. Mikor megszólalt a csengő, Blanca és Evelyn gyorsan távoztak, mert elmondásunk szerint a tanár le fogja szedni a fejüket, ha már megint késnek. A padra hajtottam a fejem, és behunyt szemekkel vártam a tanárnőre. Gyorsan elillanó pillanatokkal később Liam megbökött jelezve, hogy a tanár megérkezett, és emeljem fel a fejem.
-Ma egy csodálatos projekt munkát fogtok kapni, amit párokban kell majd elkészítenetek -vigyorgott a tanárnő. Néhány csoporttársunk szeme egyből felcsillant, gondolom őket boldoggá teszik a plusz munkák és beadandók.
-Tanárnő -lóbálta a levegőben a kezét a rágózó Liam, miközben hintázott a székével. -Ez egy matek óra, miért kell beadandót csinálnunk?
-Collins, először is leszel szíves nem rágózni, és abbahagyni a hintázást! Hányadik osztályban érzed magad? -kérdezte a tanárnő, mire Liam sóhajtva leállította a székét, és odaballagott a kukához, hogy kiköpje a rágóját. -Másodszor pedig, ez nem beadandó, hanem projekt munka. Mindenki a padtársával fog dolgozni -tette hozzá a tanárnő. Azt hiszem, ezen a ponton nekem is felcsillant a szemem. A filmekben mindig az ilyen beadandók alkalmával jönnek össze az emberek, most itt a lehetőség a lábaim előtt, amivel élni is fogok.

Tesin elvittek minket kétség kívül az egyik kedvenc helyemre a városban, a korcsolyapályára. Most, hogy közeleg a tél, heti egyszer le fogunk járni ide, hogy ne mindig a suliban legyen az óránk. Az első órát a csoportok osztására szentelték a tanárok. Lesz egy jó és egy rossz csoport, a korcsolyázásunk alapján osztják be az embereket.
-Ramona Webster -szólított Mrs. Smith. Odasiklottam hozzá, és tennem kellett egy kört, ami nekem feltűnően gyorsabban megvolt, mint másoknak. Nem mondott semmit, csak szólította a következő diákot. Visszamentem Evelynhez. Hamarosan aztán ő is túlesett az egy körön, és elkezdtünk azzal hülyülni, amivel edzéseken is szoktunk: ki esik el hamarabb, miközben egymást löködjük. Nem jutottunk el a játék végéig, mert idő közben kihirdették a csoportokat.
-...Sophie Doll, Ramona Webster és Evelyn Bates. Ők tizenketten a gyengébb csoport, ők fognak Mrs. Bryan-nel dolgozni -olvasta fel a lapjáról a neveket Mrs. Smith. -A többiek velem lesznek.
Döbbenten néztem Evelynre, aki hasonló arccal nézett rám. Bármit mondhatnak nekem, de azt, hogy rosszabbul korcsolyázok, mint az évfolyamunk fele, na azt nem.
-Bocsánat, de nem keverték össze a csoportokat? -kérdezte Evelyn. Bőszen bólogattam.
-Nem -förmedt rá Mrs. Bryan. -A rosszabb csoportba került, Miss Bates, fogadja el.
-De ez nem lehetséges -tiltakoztam én is. -Mi jéghokizunk -siklottam Evelyn után, aki már a tanárnők mellett állt.
-De rossz technikával. Ez ide nem elég -közölte rezzenéstelen arccal Mrs. Bryan.
-Nem elég? -esett le az állam.
-Nézz meg, hogyan áll a lábad! -Óvatosan pillantottam le a terpeszbe tett lábaimra, nem értettem, hol a gond.
-Tanárnő, mi válogatott jéghokisok vagyunk. Szerintem tudunk korcsolyázni -vitatkozott tovább Evelyn.
-Naponta járunk ide edzésre -tettem hozzá, de ez senkit sem hatott meg. Szépen betessékeltek minket "rosszabb" csoport tagjai közé. Öt percet sem bírtam ki ott, muszáj volt csinálnom is valamit, mert egyelőre csak azt gyakoroltuk, hogyan kell, vagyis inkább kéne megállni a jégen. A tanárnő úgy magyarázott, mint aki még sosem látott korcsolyát, pedig éppen rajta is az volt. Ha csak egy aprót is nekimentem volna, egyből a jégen kötött volna ki, míg ha ő lendületből nekem ütközik, akkor sem biztos, hogy elesek. Eléggé eltért a véleményünk a helyes korcsolyázásról. Végül kikéredzkedtem mosdóba, de az illemhelyiség helyett a korcsolyakölcsönző felé vettem az irányt.
-Szia, Daisy -villantott egy mosoly a hölgyre, aki nagyon jól ismer már engem, mert szinte minden nap találkozunk.
-Szia, Mona. Hogy, s mint? -mosolygott rám Daisy.
-Vannak kis gondocskák -szemléltettem az ujjaimmal a 'kicsit'. -Tyler nincs itt véletlenül? -kutakodtam az edzőnk után.
-Én ma még nem találkoztam vele -ingatta a fejét Daisy.
-Ha jön, megmondod neki, hogy kerestem. És hogy sürgősen kéne egy heti egyszeri kikérő nekem és Evelynnek? -kérdeztem.
-Hát, persze -ígérte a hölgy. Nem fogok azokon a korcsolya órákon részt venni, még a végén megtanulom a sok rosszat. Tyler is biztosan meg fogja érteni, sőt még talán az tanárokkal beszél.
Tiszta ideg voltam, mire hazaértem. Egy hatalmas felfordulás közepén találtam magam. A nagy keveredésben az első ember, akit megtaláltam, az Dave volt, egy polccal a kezében.
-Itt mi van? -kérdeztem leesett állal.
-Neked is szia, Mona. Megtennéd, hogy arrébb állsz az ajtóból, mert ezt szeretném bevinni -kerülte ki a kérdésemet a srác. Arrébb léptem, mert féltem, hogy nekemjön polcostul.
-Mondd már, hogy mi van -követtem.
-Költözünk, Mona, költözünk, méghozzá ide -közölte, én pedig azt hittem rosszul hallok.
-Összeköltöznek apáék? -csodálkoztam. -Erről én miért nem tudtam? -loholtam a srác után, aki az egyik vendégszobánkba igyekezett, ami ezek szerint mostmár az ő szobája.
-Mert Kanadában pihentetted a segged -vágta rá, majd lerakta a bútort a sarokba. -Így jártál, most már tényleg a húgocskámnak mondhatlak -ölelt át a fiú azzal az idegesítő mosolyával, amivel engem is mindig mosolygásra késztetett. Hireteln megböktem az oldalát, mire ő ugrott egy nagyot. Nevetve léptem el tőle, de ő sem volt rest, máris visszavágott egy csikizéssel.
-Dave, ezt még megbánod -kiáltottam elszántan, mire a fiú sprintelve elhagyta a szobát, én pedig nevetve követtem.