mert a nap felkel ↠ jeonglix ✔

43 │ ☀️ │ jeongin

az idő lassan halad.

 jeongin ideges, ezt le sem tudná tagadni, de valójában nincs is kinek, hiszen az egész lakás üres, mintha még ő maga sem tartózkodna otthon ― az ellenkezőjéről csak a feszült lábrázás tanúskodik, amint a sarka minden alkalommal nekiütődik a padlónak. már fájdalmassá növi ki magát az érzés, azonban ignorálja. a szemei egyenesen az utcát kémlelik, miközben az ablakpárkányon ücsörögve tépelődik. 

akarja ezt egyáltalán?

igen. mindennél jobban. ez a tudat a bensőjében kering, elég nagy sebességgel ahhoz, hogy a kételyeket lassanként kiszorítsa a gondolatai mélyéről, ám néhányuk makacsul horgonyozik a szíve mélyén ― valahol a régóta tartó fájdalom és a felix felé táplált szerelem társaságában.

mégis zavart, nem tud mit kezdeni magával a szituáció végett, hiszen a legmerészebb álmaiban is csak kósza elképzelésként vetült fel, hogy esetleg még valaha viszontlátja az idősebbet. hiányzik neki, kínzóan ― egyszerre akarja felgyorsítani és megfagyasztani a lomhán múló perceket.

aggódik.

vajon mind a ketten megváltoztak annyira, hogy már ne értsék egymást, vagy minden magától értetődő lesz közöttük, s folytathatják a kapcsolatukat úgy, mintha meg sem történt volna ez a kis kitérő? elégethetnek egy olyan fejezetet, amely miatt a történetük majdnem befejezetlenül végezte, örökké a levegőben lógó függővéggel?

kitartóan rázza a lábát, a bokája néha reccsen egyet. talán valamiféle vitamin hiánya okozza, ugyanis előfordul, hogy alkalmanként szúró inger nyilall belé. koppan egyet, egyenest a falon, fáj, viszont nem foglalkozik vele, hiszen a sarkon megpillant egy fehér autót. 

minhoé, ilyen távolságból is tökéletesen megállapítja, noha egy másodpercnyi figyelmet sem szentelt a rendszám leolvasásának. biztos benne, akár ha sosem tévedett volna, ezért felugrik a helyéről és sajgó bokával, meg elzsibbadt sarokkal az ajtó irányába lódul. pusztán addig áll meg, hogy a sportcipőjét a lábára rángassa, s a kapukulcsot magához véve csapja ki az ajtót.

a folyosó hosszú, pedig csak a liftig vezeti el őt, s egy momentum erejéig megtorpan, vacillál, nem tudja eldönteni mi jelentene több időmegtakarítást, ám nem volna képes kivárni a felvonó érkezését. helyette gyalog vág a lépcsőnek, amely sok emeleten keresztül lejt lefelé, s biztos benne, a térde rimánkodni fog a lassításért, azonban nem vesztegelhet tovább.

a mellkasában bomba robban, legalábbis a szíve veszettül verdes és ismeretlen emóció fejlődik. ideges, szédül, ám most már sokkal inkább a találkozás izgalma hat rá ennyire intenzíven, mint a feszültség ― az utolsó lépésekkel együtt veti magát a főbejárat elé, s a tenyerét a kilincsre helyezi.

jól tudja, hogy az ajtó feltárásával új fejezethez lapoz kettejük sorsának könyvében.