BNHA - Eltűnt gyermek

Tiszta víz a pohárban

A többiek csendben voltak. Én kinyitottam a szememet. Ők döbbenten néztek rám. Hát, meg is tudom érteni. Hiszen az addigi erőm, hirtelen eltűnt. Todoroki-kun volt az, aki végül megkérdezte azt, amit a többiek nem mertek.

- Ez igaz? - Bólintottam. Nem volt kedvem beszélni.Kiszáradt a szám. Töltöttem magamnak egy pohár innivalót, majd felnéztem. 

- Nincsen képességed? - Bólintottam.

- Hogy...Hogy történt? - Belenéztem az italba. Nem akartam látni a szemüket. Mostanában minden szem, ami rám mered, csak sajnálkozik. Elegem van belőle.

- Miután elmentem a kávézóból összefutottam Dekuval. Felajánlotta, hogy menjek vissza hozzájuk, de elutasítottam. Akkor, mivel nem akarta, hogy akadályozzam őket a terveik elérésében s mivel ha nem csatlakozom hozzájuk, felesleges az erőm, elvette. Beadott nekem egy szert, ami gátolja a képesség használatomat. Az orvosok mindent megtesznek, hogy megtalálják az ellenszert, de kevés reményt lehet hozzá fűzni. Ugyanis az anyag felszívódott a szervezetemben, így nem tudják az összetétel, és emiatt az ellenszert sem tudják kidolgozni - Némán néztek rám.

-És semmi módja nincs annak, hogy visszakapd?

- Nos, éppenséggel van egy módja, hogy visszakapjam az erőmet. - Megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Csak ekkor még nem tudták, hogy mi a megoldás. Gyanútlanul megkérdezték.

- És hogy?

- Nos, mivel Deku készítette a mérget, ezért ő tudja az ellenszer összetevőit is. És már be bizonyította, hogy létezik ellenszer. De ahhoz, hogy megkapjam, újra csatlakoznom kéne a Gonosztevők Szövetségébe. Ami nem fog megtörténni. Még ha ez azt is jelenti, hogy soha többet nem robbanthatok. Ezért gyakorlom a késdobálást - Rámutattam a céltáblára. Mikor rájuk néztem, elkapták a szemüket. Hát ez szép. Most ők nem bírnak az én szemembe nézni. Végül Iida -kun újra szóba hozta azt a témát, amiről nem akrartam beszélni.

- Bakugou-kun. Tudom, hogy nem akarod, de mi szeretnénk látni a sebeidet. Muszáj, ha meg akarjuk érteni, mi történt veled. És ha most amúgy is olyan nagy őszinteséget tartunk, szeretnélek megkérni, hogy vedd le a pólódat, hogy megnézhessük. - Bólintottam. Elgem van abból, hogy ellenkeznem kell. Felálltam, és levettem a pólóm. Láttam Uraraka-sanon, hogy kezd elpirulni, és kapkodja a tekintetét, de ezt ők kérték. Ott álltam előttük, meztelen felsőtesttel és csak döbbenten néztek. Mert bár a kórházban látták a karjaimat, amíg el nem rejtettem előlük, de a többit nem látták. Kivéve Kirishimát. Aki csak komolyan bólintott. Tudta, hogy mit éreztem, éshogy nem akartam megmutatni nekik. Viszont azt is tudta, hogy ahhoz, hogy mindent nyíltan meg tudjunk beszélni és a közöttünk lévő szakadékokat át tudjuk hidalni, ahhoz szükség van erre. Csak nézték a mellkasomat. Utána megfordultam. A fiúk felszisszentek, Uraraka-san felsikkantott.

- Azért ennyire nem rossz a helyzet... 

- De, ennyire rossz. Nincs is rajtad szabad hely. Ezt komolyan Deku tette veled? - Bólintottam.

- Azért van szabd hely. Csak nem sok.

- Ne most próbálj megnyugtatni minket. Éppen elég rossz a helyzet. És mi az a jel a válladon? - Na, itt jött el a pillanat, hogy visszakapjam magamra a pólómat. 

- Oké, ha kisajnálkoztátok magatokat, akkor kérlek, menjetek el, ahogy megígértétek. - Felálltak. 

- Azért mi még reméljük, hogy eljössz velünk a strandra, Bakugou-kun. - Kimentek a szobámból. Az ajtóban már elkezdték megbeszélni a dolgokat, hogy hogyan tovább. Uraraka-san vezette fel a témát.

- Ne haragudjatok, de én nem tudok rossz szemmel nézni rá. Azok után, amin keresztül ment, ráadásul elveszítette az erejét. Bárki más már visszarohant volna hozzájuk, hogy megkapja az erejét, de ő ehelyett inkább a késdobálásra támaszkodik. Szüksége van a támogatásunkra. - Hát, ez remek. Most már tényleg sajnálnak engem. Viszont legalább vissza kaptam őket. Talán majd segítenek úgy tenni, mintha még mindig meg lenne az erőm. Ugyanis három nap múlva kezdődik számunkra az iskola.