BNHA - Eltűnt gyermek

Deku emlékei 12.rész

Emberek, én már kezdem nagyon unni, hogy nyújtom Deku emlékeit, mint a rétestésztát. Ti nem? A lényeg, hogy elhatároztam, ez lesz az utolsó visszaemlékezés. Mert már haladni akarok a történettel . Oké? Szóval, most utoljára sétálunk egy nagyot Deku emlékeiben. És még valami. Még egy hatalmas köszönet Mirjam44-nek, aki most Naifu Nagét rajzolta meg nekünk. Vélemény? Én megszerettem, amint megláttam a képet. 

Soha nem kaptak el. Még csak a közelében sem jártak. Én pedig egyre több embert öltem meg. Úgy tudják, hogy már aznap öltem, amikor elraboltuk Kacchant, de ez hazugság, amit a Főnök talált ki. Én később kezdtem gyilkolni, de így is bűnös vagyok. Egyszer egy nagyon nehéz feladatot kaptam. És ott majdnem elkaptak.

Egy orvost kellett megfenyegetnem, hogy tegyen meg nekünk egy-két szívességet. Vagy megöljük a családját. Na igen.... Ezek a családok a legjobb célpontok. A Szövetség szerint. A munkámat befejeztem, és éppen indultam vissza egy sikátorba, ahol gond nélkül meg tudná nyitni Kurogiri az átjárót. Azóta, hogy Kacchan is közénk tartozik, nem tudtunk beszélgetni, mert lekötöttek minket a feladataink, így elhidegültünk egymástól. Végigmentem az utcákon és megtaláltam a megfelelő helyet. Befordultam és akkor egy kezet éreztem meg a vállamon. 

- Mit csinálsz egy ilyen sötét helyen? Óvatosabbnak kellene lenned. A Gonosztevők Szövetsége bárhol megjelenhet. - Aizawa-sensei. Átjárt a melegség, hogy hallhattam őt és égett a szemem, mert tudtam, hogy harcolnunk kell majd. Így csak beszéltem, elváltoztatott hangon, hogy ne ismerjen fel. Nem mutattam az arcom.

- Elnézést kérek. Máris megyek. - El akartam indulni, hogy keressek egy másik sikátort, de megszorította a vállamat.

- Nézz a szemembe, ha velem beszélsz. - Rákényszerített, hogy megforduljak. Ahogy meglátta az arcom, elkerekedett a szeme és a keze lehanyatlott. - Mit... Mit keresel itt? - Zavart volt. Hiszen már olyan régen láttuk egymást. Azóta megnőttem. Már magasabb voltam nála is. Már mindenki megnőtt az osztályból. Már régen nem voltunk azok a gyerekek, akik akkor. És ezt ő is tudta. És mégis megpróbált visszatartani engem. De én berohantam a sikátorba.

- Kurogiri! Nyisd meg az átjárót! Gyorsan! - Semmi. Biztos egy küldetésen volt. Egyedül maradtam. Megfordultam. Nem voltam egyedül. Mert a sensei összeszedte magát, és éppen a szemkontaktust kereste velem, hogy elvehesse az erőmet. Elkaptam a tekintetem, de már késő volt. Rám támadt.

- Mégis mi a fenét művelsz a Gonosztevők Szövetségében? A hősök nem voltak elég jók neked? Úgy döntöttél, hogy inkább rossz leszel? - A tanárom volt. És most ellenségként tekint rám. Rosszul voltam. Mert tudtam, hogy le kell őt győznöm. Megindult felém, és megpróbált elkapni, de kikerültem. Benyúltam a zsebembe. Az injekciós tűk ott sorakoztak benne. Kikaptam egyet és megvizsgáltam. Méreg. Megint támadt. Kerültem, és közben úgy tettem, mintha véletlenül leejtettem volna a tűt. Az eltörött a földet érve. Megcsapta az orrunkat az az összekeverhetetlen szag. Döbbenten fordult felém

- Te tényleg meg akartál ölni? - Benyúltam a zsebembe. A kezembe akadt az izombénító. Ki akartam venni, de ezt a mozdulatot soha nem tudtam befejezni. Mert megragadta a karomat és a hátam mögé csavarta. Felkiáltottam a fájdalomtól. Majd valami meleg cseppent a karomra. Meleg és nedves.

- A tanárod voltam, most mégis az a feladatom, hogy megállítsalak. Hogy próbálhattál meg megölni? Hogy tehetted ezt az osztálytársaiddal is? 

- Velük nem tettem semmit.

- Semmit? Semminek hívod, hogy eltűnsz, majd hirtelen megjelensz a Szövetség oldalán? Mindannyian tudtuk, hogy hogyan érint téged a közösség utálata, de azt hittük, elég erős vagy. És mi mindent megtettünk, hogy segítsünk rajtad, de téged ez nem érdekelt. Ehelyett csatlakoztál az ellenséghez és megölted őt.

- Kit?

- Bakugou-kunt. Tudom, hogy ő árulta el a titkodat, de könyörgöm! Akkor sem ezt érdemelte volna. Viszont te hideg szívvel megölted és a testét egy kuka mellé dobtad. Nincsen benned emberség? - Óvatosan benyúltam a zsebembe. Ha most elfognak, akkor annak mások látják kárát. 

- Kacchan rég nem létezik. Nincs értelme, hogy sajnáld őt. Ilyen az élet. - Igaz. Kacchan tényleg nem létezik. Már hozzánk csatlakozott. Ő már nem a régi. Mert megtörte őt az a Szövetség, ahova én is tartozom. - És igen, megöltem. De ez már nem lényeges. - Miattam vesztette el azt az énjét, aki volt. De ezt már nem lehet visszacsinálni. Kihúztam a zsebemből a tűt és egy hirtelen fordulattal belenyomtam Aizawa-sensei nyakába. Megütött. A szer még nem kezdett el hatni.

- És benned nincs semmi bűntudat?

- Nincs. Miért lenne? Hiszen a Gonosztevők Szövetségébe tartozom. - Megtörültem az arcomat, ahol eltalált, ő pedig felegyenesedett.

- Ez nem jelent egyet a gonoszsággal. Azt hittem, eléggé megtanítottalak jónak lenni. 

- Érdekes, mire képes egy-két év. 

- Ez nem te vagy. Mi történt veled, hogy ilyen lettél? - A mozdulatai lassultak. Felém lépett, de mivel már nem bírtam a bűntudattól a szemébe nézni, elfordítottam a tekintetem. - Tudtam! Bűntudatod van a tetteidért! - Diadalittas volt a hangja. Én pedig nem tudtam ellenkezni. Elvesztette az egyensúlyát. Elkaptam és letérdeltem vele földre. Még így is rám kiabált.

- Milyen mérget adtál be nekem?

- Ne aggódjon... Most már aludhat. - Elcsendesült. Egy könnycsepp gördült ki a szeméből. Még soha nem láttam sírni. Képes rá?

- Kérlek... Gyere vissza. Én hiszek benned. Hogy nem váltál gonosszá. Segíts nekünk. Bízok benned. - Kivettem a kapszulát a zsebemből és a sensei kezébe nyomtam. 

- És ezt milyen jól tette. Bárcsak visszajöhetnék.

- Gyere!

- Nem lehet. Túl sok áldozat lenne. 

- Bakugou-kunt már megölted. 

- Nem. Nem halt meg. Csak elvesztette a régi énjét. 

- Hogy érted?

- Rákényszerítettük, hogy átálljon hozzánk. Most már ő is tag. 

- Miért tetted ezt?

- Mert nem volt más választásom. - Felálltam és elindultam az utca felé. Még utánam kiabált. 

- Segíts nekünk! - Megfordultam és rámutattam a kezében tartott kapszulára. 

- Már segítettem.

Elindultam a fény felé. De kilépve nem az utcán találtam magam. Egy ágyon feküdtem, körülöttem minden sötét volt és valami volt a fejemen. Utána valaki levette én pedig behunytam a szemem a hirtelen fényözöntől. Fehér falak vettek körbe. Én pedig körbenéztem. Megláttam a senseit egy széken. 

- Végre felébredtél, Bakugou-kun.