Szilánkok

A koponyám körül - bevezetlek

Még mindig ott sétálsz előttem, azon a bizonyos úton, mely lehetne akár a Mátra is. Szuha felé. Vagy épp Gyöngyössolymos. Egy aprócska, repedezett aszfaltú út volt az, előtted a lejtő, körülöttünk a rengeteg. Őszi színekben pompázó fák lombja a domb alján és az útkanyar; a szél mélyeket sóhajtva kapott bele a fenyvesek lombjába. Reccsenő faágak között sétáltunk ott azon a kései délutánon. Sehol egy autó, sehol egy teremtett lélek. Lépteink halk üteme az aszfalton. A málhád szíja, ahogy a válladba mélyed. A sáros tornacipőm a minapi eső után. A kezed, ahogy a tincseidet hátradobod. A lánc, ahogy ütemesen a combomhoz ér minden egyes lépésnél. Végül, az arcod, ahogy hátranézel rám mosolyogva és megkérdezed, szerintem hol vagyunk. És elkezdünk nevetni, mert egyikünknek sincs halvány fogalma sem.

Vannak azok a bizonyos híres első mondatok. Tudod, amikor eszeveszetten izzad az aktuális író azon, hogy mégis mit kellene ahhoz lekörmölnie, hogy rögtön azzal a bizonyos első mondatával gránittömbként zuhanjon az irodalomtörténetbe örökre. Alea iacta est, veregeti majd meg a vállát elégedetten, utána pedig a kritikusok sora is. Ezek az aspiránsok nem a mezei könyvesblogot látják maguk előtt célként, hanem minimum a New Yorkert. Kaviáros díszvacsorákat, ahol apró ezüstkanálkájukkal gesztikulálva affektálhatnak az aktuális szponzornak, a még aktuálisabb firkászoknak és a legaktuálisabb műértő közönségnek, hogy bizony, nehéz volt. Hihetetlenül komoly feladat írni valamit, elkezdeni pedig egyfajta spártai küzdelem, Leónidasz a thermopülai szorosban, a változatosság kedvéért tök egyedül a komplett perzsa hadsereg ellen. Csend kell, elvonulni a vidéki dácsába, pár sztori a mókusok etetéséről az írás szüneteiben, a reggeli kávé csodákat tesz, este pedig az írástól megfáradt hősünk bekucorodik a paplan alá és elmélkedésnek újraolvassa hatvanhetedszer James Joyce Ulyssesét. Azért azt, mert azt tuti nem olvasta el valójában senki a társaságból, maximum a szinopszisát a Wikipedián, hogy egyszer majd ők is affektálhassanak vele. A lényeg, hogy az a bizonyos írói elvonulás, a rousseau-i vissza a természetbe felkiáltással párosulva természetesen, menő. A magány vagány.
Viszont volt egy pillanat, amikor velem is szembejött egy olyan első mondat, amit azóta kétjegyű léptékben mérhető, hányszor olvastam el. 6 oldalon keresztül tartott. Nem aprózta el Spiegelmann Laura, az Édeskevés című remekbe szabott művében. Akkor is tudtam, hogy ehhez pedig én vagyok édeskevés. Így hát, maradunk bizony mi ott, ketten, drága olvasóm, út közben, azon a bizonyos aszfalton, te, én és egy Johnny nevű srác, akit nem azért hívok annak, mert ahogy elnézem, a legtöbb pályaműben ezen a plattformon senki sem Erzsi, vagy épp Juci. Ennek a srácnak tényleg ez volt a neve. Johnny a mocsokban, énekelte valaha a Tankcsapda, én pedig annak idején neki. Nem állt ez túlságosan távol a valóságtól. Most pedig, miután megemésztetted, hogy neki bizony angol neve van, sajnos az a helyzet, hogy mindenki másnak is. Ez a történet abban a bizonyos Amerikai Egyesült Államokban játszódik és ez önmagában is lelombozó, azt hiszem. Maradhatnánk akár Szuhán is, vagy épp Gyöngyössolymoson, domesztikálhatnám ezt a történetet kis hazánkra, akklimatizálhatnám a fel-felbukkanó szereplőket a Dominik-Bence-Marcell-Áron-Ábel standardokra, a néhol feltűnő nőket pedig a Fanni-Virág-Lili-Hanna-Csenge konglomerátumra (nem akarok senkit megsérteni, akinek pont ezeket a neveket adták a szülei, de objektíven azért elismerhetjük, hogy a fél ország már ezekkel a nevekkel születik, check out a statisztikákat - egyébként ezt lábjegyzetbe írtam volna, ha megtaláltam volna ezt a funkciót), de nincs mit szépíteni. Itt minden, ami történni fog, illetve ami történt is valójában, az Egyesült Államok berkeiben játszódik. Eleget éltem ott. Eleget ahhoz, hogy ezt elmesélhessem neked.
A magyar popszakma lubickol a motivációs idézetekben. Ha tényleg belehallgatsz egy bármelyik Kowalski számba, vagy egy Hooligansbe (és a sort tényleg túl sokáig lehetne folytatni), igazából rájössz, hogy ez mind neked szól. Te többet érsz, mint... Szeress, bocsáss meg, szedd össze magad, ismerd meg, légy erős, mosolyogj, majd megérted, légy szabad, stb. És a legjobb gondolat, ami mintegy összekötő kapocsként csatol mindent egymáshoz ezen a szivárványban úszó bolygón, ahol - ha elég sokat hallgatod ezeket a cuccokat, még el is hiszed egy idő után - kéz a kézben ugrálgatunk a mezőn, hajunkban virágfonattal, az az, hogy te úgy vagy jó, ahogy vagy. Maradj mindig olyan, amilyen. Most szólok: elbasztad. Képtelenség ezt a rengeteg klisét észben tartanod egyébként is, mint Arya Starknak a halállistáját a Trónok Harcában, és ráadásul még habnak a tortára megkapod, hogy ne merj változni. A helyzet viszont az, hogy minden egyes tizedmásodpercben egy raklapnyi sejted folytatta az öregedést, az agyadig jutott egy újabb rakás észlelés, amiből a tudatod újabb ismereteket generált, ezek pedig óhatatlanul, folyamatosan egy egyre komplexebb világkép felé vezetgetnek téged. Ahhoz pedig már nem kell sok gógyi, hogy ebből bárki levonja azt a szomorú (?) következtetést, hogy változunk.
Nem vagy kivétel te sem, drága olvasóm, mint ahogy én sem lettem az. Abba a módfelett nagy országba egy kislány költözött ki, akinek a világképe legjobb esetben is a közép-kelet európai országokra terjedt ki maximum. Aztán hazajött egy felnőtt nő. Azt hiszem, manapság a filmipar ezt a típusú "fejlődéstörténetet" hívja coming-of-age story-nak. Az enyém egy kicsit meredekebbre sikerült sok más kortársaménál. Leírni nem lesz kifejezetten egyszerű és nem azért, mert nincs egy vidéki dácsám, de sem mókusok a fákon, akik a tenyeremből zabálnának, mint valami idilli, instakompatibilis, agyonhessteggelt fotón (minimum 350 lájk egy ilyen remekbe szabott "elkapott valóság"), sőt még csak nem is azért, mert az első mondaton gyököltem egy fél évet (nem, ez sem történt meg). Nem fogok szépíteni semmit és nem az a célom, hogy én legyek az, aki majd az ezüstkanálkájával gesztikulálva affektál egy szép napon erről. Ez az a típusú valóság lesz, amit te nem biztos, hogy valaha látni fogsz - legalábbis őszintén remélem, hogy nem. Nem egy rózsaszirmokkal telehintett, sárga köves út. Ha nevetsz majd, az is egy kicsit olyan lesz, ha pedig belefacsarodsz, én szóltam előre. Azt hiszem, ahogy majd haladgatunk előre, kénytelen leszek beállítani a felnőtt tartalmat is és ne gondold, hogy azért, mert belefordulunk a túlfűtött erotikába. Szerelem, az lesz. De az is egy kicsit olyan. Utazás? Hát(-tal nem kezdünk mondatot), kicsit Kerouac lesz, sőt, talán nagyon is. És hogy mi miatt tanakodom magamban a korláton? Majd meglátod.

Nincs más hátra. Ha akarsz, gyere velem. Sétáljunk tovább együtt. Az úton, a koponyám körül.