☆ wolfstar | 𝘀𝘁𝗿𝗮𝘄𝗯𝗲𝗿𝗿𝘆 𝘀𝗲𝗮𝘀𝗼𝗻 || 𝕞𝕒𝕣𝕒𝕦𝕕𝕖𝕣𝕤 𝕖𝕣𝕒

chapter v - 'sweetened'

- Psszt! Moony!

Remus egy ablak melletti padban ült rúnaolvasás órán. Unalmas, napos délután volt - odakint már lehetett látni, ahogy a nap lassan kezd a hegyek mögé süllyedni, s élénk narancssárgában fürdette a virágzó birtokot. Egy szellő néha meglengette a tanterem függönyeit, de ennél izgalmasabb esemény nem történt odabent. Ez volt Remus utolsó órája, és lélekben már mindenfelé járt, csak az iskolapadban nem. Arról ábrándozott, hogy kiülnek Siriusszal a kastély mellé a borostyánnal takarózó kőfalak tövébe, és csak lustán heverésznek, míg bőrükbe nem isszák a nap összes fényét.

Álmodozásának egy ismerős hang vetett véget, aminek egy darabig nem találta tulajdonosát. Körbenézett a teremben, de mindenhol csak félálomban szenvedő, kókadt diákokat látott, akik vagy a professzort, vagy a szemhéjuk belsejét figyelték.

- Nézz ki az ablakon! – szólította meg újból a hang. Remus óvatosan a katedra felé pillantott – mint mindig, a professzor most is a tábla felé fordult és körmölés közben altató hatású beszédbe bonyolódott. Nagyjából óránként háromszor fordult hátra a diákokhoz.

Remus kidugta fejét az ablakon.

Érdekes látványban volt része; Sirius derűs arca fogadta, aki remegő kezekkel a párkányba csimpaszkodott, s James nyakában egyensúlyozott. Szemüveges barátjuk a seprűjén ült, és türelmetlenül várta, hogy a vállaira nehezedő Sirius befejezze a beszélgetést.

- Szia, Moony! – suttogta Sirius. – Tégy meg egy szívességet és mássz ki az ablakon!

- Mi? Megőrültél?

- Talán. De te is kipróbálhatnád.

Remus aggódva a professzorra nézett, aki még mindig a tábla felé fordulva magyarázott.

- Órám van – jelentette be.

- Tudok róla, és arról is, hogy mennyire imádod a rúnaolvasást – felelte gúnyosan Sirius.

Remus idegesen fújtatott. Még egy utolsó pillantást vetett a tanárára – helyette csak diáktársai kíváncsiskodó tekintetével találkozott.

- A francba – suttogta magának, aztán egy bizonytalan lépéssel felszökkent a párkányra. Mire a professzor úr hátra fordult, Sirius már rég letámogatta őt a borostyánfüggönyről, s Jamesszel lemászva a seprűről együtt rohantak vissza a főbejárathoz. Remus néhány társa az ablakhoz rohant, hogy megnézzék, mi történik, de már senki sem tudta visszatartani a fiúkat.

- Mi ütött belétek? – dorgálta barátait Remus futás közben. – Mi volt olyan sürgős, hogy nem bírtatok várni vele az óra végéig?

- Mindjárt megtudod! – kiáltott vigyorogva Sirius.

Átszaladtak a kapun, végigsprinteltek a kihalt udvarra vezető folyosón, és egészen az udvart szegélyező oszlopokig loholtak, amikor is Sirius hirtelen megállította Remust, a mögöttük rohanó Jamesszel együtt.

- Mi az, mi van itt? – türelmetlenkedett Remus, de hangjában már ott bujkált egy széles mosoly.

- Moony. – Sirius megfogta a fiú vállait, s komolyságot színlelve mélyen a szemébe nézett. – Tudom, hogy sokat szenvedtél a múltkorival, az eprekkel meg mindennel, és elképesztő volt. Imádlak érte. És tudom, hogy nem vártál érte viszonzást sem. De most fel kell, hogy készülj életed legpazarabb ajándékára, és – fűzte hozzá, bár Remus itt már ki akart rontani az udvart takaró oszlopok mögül. – sajnálom, de ezek után minden ajándék, amit valaha kapni fogsz, hidegen hagy majd, mert senki nem tud előrukkolni királyabb meglepetéssel.