Ébredező Sötétség [ TO. Niklaus Mikaelson ff.]

2. Bonyodalmas reggel

Aria szemszöge:

Reggel arra keltem fel, hogy a nap az arcomba sütött az ablakon keresztül.
Kinyújtóztattam elgémberedett végtagjaimat és hangosan ásítva fordultam el a nap elől. Az ágy iszonyatosan kényelmes és puha...na várjunk csak egy percet az én ágyam egyáltalán nem kényelmes hanem kemény mint a beton. Hirtelen beugrottak az előző este történtek.
Te szent loboncos Jézus Krisztus...nem is én lennék, ha nem velem történik meg ez is..de akkor mégis kinek az ágyán terpeszkedek?

Hirtelen ültem fel és másztam ki az ágyból..ami nem volt túl jó ötlet tekintve, hogy a fejem önálló életre akart kellni az egyik jobbra a másik balra. Mint aki egy hete nem aludt.

A falak bordó színűek voltak, azokon pedig szebbnél szebb festmények és...a szoba kellős közepén egy rózsaszín alsógatya?! Komolyan? Rózsaszín?
Mint Bennett nagyi bugyogója. Kinek a szobájában vagyok?
Kilépve az ajtón egy folyosón találtam magam.

-Klaus, fogalma sincs semmiről!-hallodtam meg lentről egy mély férfi hangot.

-Vincentnek igaza van.-ez Rebekah? Vajon kiről beszélhetnek? Lassan elindultam lefelé. Komolyan ez a ház egy kész labitintus.

Mikor leértem minden szem rám szegeződött. Ott volt köztük Ő is.

-Hello..-köszöntem.

-Hello, szépségem.-köszönt Kol.

-Szia, látom felébredtél.-mondta Rebekah.-Hogy aludtál?-kérdezte.

-Köszi, jól.-mondtam.-Am..én azt hiszem most lépek, köszi mindent.-nyögtem ki nagy nehezen. Ennyire kínosan még nem éreztem magam mint most. De vajon kiről beszélhettek? Nem tudom meg magyarázni, de furcsa érzésem van velük kapcsolatban.

Az utcára kilépve szembe kellett néznem a házunkkal, miért érzem azt hogy valami nagyon nincs rendben.
Aztán hirtelen minden értelmet nyert és rájöttem a gyomromban lévő szorító érzés okára. Ahogy csak tudtam meg sem álltam a bejárati ajtóig. Mikor beléptem csak a csend fogadott és vele együtt egy üres ház.
Hát megint megtörtént. Elment..egy szó nélkül..megint.

Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, törtem és zúztam amit csak lehetett. Már nem éreztem bűntudatot. Tudtam, hogy hibát követek el....de nem érdekelt.
Telefonomat előkaptam és tárcsáztam is azt a már rég jól ismert számot.
A harmadik csengés után fel is vették.

-Jelszó? -kérdezte egy számomra ismeretlen hang a vonal túloldaláról. Kicsi Brandonnal mi lett?

- Üdv a pokolban - válaszoltam rideg hangon.

-Miben segíthetek kedves ?-kérdezte mézes-mázas hangon. Fujj...mindjárt a falra mászok.

-Mondjuk abban, hogy nem nyálazol össze és a lényegre térhetnénk.- ordítottam rá készüléken keresztül. -Na mi az elvitte a cica a nyelved?-kérdésem ismét süket fülekre talált.

- Ch, oké akkor daráld le cicám a lényeget és bye bye.-horrkant fel hirtelen.-Oh és a nyelvem helyett cicám valami mást vihetnél el.- Hogy az a...kiráz tőle a hideg.

-Remélem ha találkozunk akkor is így pörög majd a nyelved....ha még meglesz.-mondtam gúnyos mosolyra húzva ajkaim.

- Van fogalmad róla egyáltalán, hogy kivel beszélsz??-orditotta most már teli torokból.

-És neked van fogalmad róla, hogy te kivel beszélsz?- kérdeztem, meglepően higgadtan a helyzethez képest.

-Ohohho kivel cicám?-na most össze csinálja magát.

-Aysha-mondam miközben a szám fülig ért. Igen ezt a nevet még anno ott használtam.

-K..kii..kicsoda?-egyem is meg, hát az a cica még is csak ügyes volt.

-Nem vagyok papagáj és ha jó a hallásom te se vagy süket, de ha mégis akkor ne szopj annyit-mondtam.

-Mrs..Aysha..kisasszony..mondja..miben..segíthetek?-szólalt meg nyögve-nyelve végre a vonal másik oldalán.
Még mindíg ennyire híres lennék?

-Végre!-ujjongtam.-Küld el hozzám a csapatomat.-mondtam neki vidáman.

-A csapatát?-ide hallodtam ahogy koppant.

-Még mindig süket vagy?-morogtam.-Hát akkor most jobb, ha kinyitod a füleidet, mert csak egyszer ismétlem magam.-kezdett benne felmenni a pumpa.- A csapatom a Black Squad két nap múlva itt legyenek.-mondtam határozottan.

-Hol az az itt kisasszony?-kérdezte.

-New Orleans.-mondtam és abban a pillanatban bontottam a vonalat.

Későre járt már, de még az alvás gondolata se jutott az eszembe.
Szerencsémre apám hátra hagyta a whisky gyűjteményét ami most pont kapóra jött. Egyébként nem nem vagyok alkesz, de ez most bizony mind el fog fogyni így vagy úgy.

Felkaptam két üveget és kültem az erkélyre. Szokásosan mindenhol nyüzsögtek az emberek. Családok, barátok együtt nevettek és szórakoztak..milyen ironikus nálam sajnos ez a korszak lezárult évekkel ezelőtt. De tudjátok mi volt ennek a napnak így estére a fénypontja?
Nem? Oké, kapaszkodjatok.
Képzeljétek ahol én ma reggel még békésen szuszogtam és terpeszkedtem, most jelen pillanatban egy szőke hajú cicababa vergődik Klaus alatt. Tipikus rossz fiú oké, Klaus foglalt.

- Brandon siess hozzám-nyavajogtam, igen ilyet is tudok, főleg, hogy egy éve nem olajoz senki. Apropó Brandon ő az én barátság extrákkal barátom.

-Ki az a Brandon?-érkezett hirtelen a kérdés a hátam mögül. Mikor megfordultam Kolal találtam szembe magam. Egek...

-Ahhoz neked semmi közöd.-feleltem ridegen.-Inkább te, hogy kerülsz ide és, hogy jutottál be?-kérdeztem rezzenéstelen arccal.

-Nyitva volt az ajtó.-mondta, majd negszüntette a köztünk lévő távolságot.-Mond csak van kedved velem együtt felejteni?-suttogta ajkaimra, ami inkább egy eldöntetett kijelentés volt mint sem kérdés.

-Azt hiszed eltudod velem feledtetni?-kérdeztem,kiváncsi vagyok meddig képes elmenni.

-Nem hiszem,hanem tudom.-mondta, majd abban a pillanatban mohón az ajkaimra tapadt. Nem finomkodott, ahogy én sem. Minden fájdalmát,kétségbeesését és szenvedélyét éreztem ebben a csókban. Ez az érzés fantasztikus volt, de tudtam,hogy csak kihasználjuk egymás bánatát és magányát. Sajnálom Kol és köszönöm.

Szisztok!😊❤ Ahogy igértem itt is az új rész jó olvasást és szép estét mindenkinek!❤😴