Leonora

Újrakezdés

- Jó. Tizenhat voltam, amikor Lawrence tizenkilenc. Megkérte a kezem, nemet mondtam. Azt mondta, ezért csinálta az egészet. Mert bosszút akart állni a családon. Az emlék hatására, és mert egyébként a húgomról beszéltünk, elérzékenyültem. Ennyi - egyszerűsítettem le a történetet.

- Ennyi? Ennyitől kiborultál? - Csodálkozott.

- Leszállnál rólam? - Akadtam ki.

- Szereted? - Kérdezte.

- Nem. Igen. Nem. Úgy nem. Ő az utolsó rokonom a múltamból - magyaráztam.

- Jesszus. Nora, ezt nem mondod komolyan.

- De igen. Komolyan mondom, és ha nem tetszik, akkor ez van. Fogadd el, vagy ne. Nekem mindegy - háborodtam fel.

- Ez kész. Hallod magad? Meribelle-en elérzékenyülsz, engem meg leszidsz? Mi bajod van neked? - Kérdezősködött.

- Nem tudom. Rendben van? Nem tudom. Arra számítottam, hogy lesz valaki, aki megért, és nem csesztet, hogy mekkora hülye vagyok, de neked úgy látom, hogy az ellenkező oldal jobban fekszik.

- Most nehogy már én legyek a hibás! Azt mondtad szereted a saját unokatestvéred! Ez beteg! - Kiabált.

- Ne üvölts velem. Nem úgy szeretem. Az unokatestvérem!

- Sajnálom, jó? Nehéz napunk volt mindkettőnknek. Megértem, ha ilyen maszlagok kavarognak benned.

- Nem számít - ráztam meg a fejem.

Philipp leült mellém az ágyra, és a hajam kezdte simogatni. Belevackoltam magam az ölelésébe, és úgy ültem ott amíg meg nem nyugodtam teljesen.

Bár nem akartam többet látni, rájöttem, hogy kénytelen leszek még meglátogatni Lawrence-t, ha tudni akarok még pár dolgot. Példának okáért a családom sírjait, aztán hogy hol van Linette búcsúlevele, és azt is, hogy hova rakta a szüleim régi ágyneműit.

Előtte viszont sokkal fontosabb dolgaim voltak. Első sorban kitártam az ablakot, aztán elkiáltottam magam.

- Uraim! Nyertünk, jöjjenek a bálterembe! - Reméltem, hogy mindenki meghallja, amit mondtam. Philipp és én is elindultunk, de előtte lementem, hogy kiszabadítsam Veronica Buckhartot, az egyetlent, aki ottmaradt a lépcsőknél. Veronica elment a bálterembe, én pedig telefonálni kezdtem. A legelső telefonhívás, amit intéztem a parlamentieknek szólt, miszerint azonnal jöjjenek a palotába, amit Leonora hercegnő és csapata a mai nap olyamán bevett. A masodik hívás az érsek számára ment ki, akit szintén megkértem, hogy fáradjon a közeli székesegyházból át, ide. Végül pedig az Elareden hírmondója-újság főszerkesztőjét keresetem fel.

Minden meghívott megérkezett. A miniszterek számára ez egy igen szomorú nap lehetett, ugyanis az összeset szélnekeresztettem, méghozzá száműzetéssel, ami örökre szól. Volt, aki a várbörtön mellett választott, őket az őreim elvittek és lecsukták őket.

- Tisztelt egybegyűltek - léptem fel a lépcső harmadik fokára, hogy mindenki remdesen láthasson. - Jelenleg az országnak nincsen semmiféle közigazgatási irányítószervezete. Az Önök támogatásával megkérem a tisztelt érsekurat, hogy legyen kedves felszentelni az ország törvényes uralkodójává, és Philipp Agrethét királlyá koronázza.

Az érsek bólintott, aztán az idő közben megérkezett koronára tette a kezét.

- Leonora Dorothea Campbelle ismételd utánam. Én, Leonora Dorothea Campbelle...

- Én, Leonora Dorothea Campbelle - ismételtem életemben talán utoljára így.

- Szentül fogadom, Isten színe előtt, hogy az országot az érvényben lévő törvények és rendeletek alapján, igazságosan, és lojálisan, semmiféle kényszer hatása nélkül irányítom. Birodalmam és népem megvédem bármilyennemű külső támadástól, a népnek mindig az igazát nézem. Isten, és az elöljárók színe előtt szentül fogadom, hogy így teszek. - Ismételtem végig az egész esküt. Ezután Phillnek ugyanezt el kellett mondania, annyi különbséggel, hogy bele kellett szőnie: a királynőm életem árán megvédem.