A 62-es házikó | The Beatles

Vihar

Másnap maga Epstein keresi a kis gyújtogatókat. Lennonnal kezdi, és nem talál nála semmit. Persze hogy nem, hiszen az előrelátóan elásta a dohánykészletet öngyújtóstul a lépcső alá. Aztán a kancsóhiány alapján próbálkozik, a 35-ös házból hiányzik, de az ottani hét-és nyolcévesek kizárhatók. Végül, mint mindig, annyiban marad a dolog.

A délután újabb izgalmakat hoz. Megérkezett a postás, hozta otthonról a leveleket, csomagokat. A lurkók újból sorba állnak. Johnnak feltűnik Richie „harmadik szeme", amit a mutatóujján visel.

-Hát ez a vacak honnan van? -emeli szeme elé barátja kezét.

-Klassz, mi? -kérdezi a másik. -képzeld, ott volt a zsebemben ma reggel!

John mondana rá valamit, de épp ő következik az osztásnál. Fél óra múlva mindenki egy-egy fa vagy bokor tövében olvas, és tömi magába anyuka süteményét. Egyvalakit kivéve. Paul csak ül a lépcsőn, és ahogy végignéz a majszolgató táborlakókon, eltörik nála a mécses. Valaki lassan mellé ereszkedik. John az. Csak ül, és hallgat.

-Anya elfelejtkezett rólam -szipogja a kicsi. Lennon nagyot sóhajt. Ismeri ezt az érzést, nyolc éve mindennap tapasztalja. Őt akkor nem vigasztalta senki, egyik napról a másikra esett áldozatául Mimi Smith szigorának. „Ez Paullal nem történhet meg" -gondolja, és a vállára rakja a kezét.

-Még soha nem tett veled ilyet, ugye? -kérdezi. A kisfiú bólint. -Na látod! Biztos a postán veszett el! Anyukád biztos nagyon szeret, és most is pont arra gondol, hogy mennyire örülsz a levélnek és a... -nem mondja ki. Bemegy és kihozza a csomagját. Mimi néni pogácsát küldött, megkínálja vele. A fiú falatozni kezd.

-Ha abbahagyod a sírást, mondok valami irtó vicceset!

Paul erre megtörli szemeit, és kíváncsian a másikra néz.

-Richie még mindig fél a vihartól! -súgja oda John. Paul láthatóan nem érti, így Lennon az ég felé mutat, ahol gyülekeznek már a fekete viharfelhők. Az ifjabb elmosolyodik, aztán váratlanul kacagásban tör ki. Most John bámul értetlenül.

-George is fél a vihartól! -gurgulázza. A két fiú majd' leesik a lépcsőről, úgy röhögnek, és megbeszélik, hogy egész éjjel ébren maradnak. Minden porcikájukkal várják az estét, cinkosok már. Csak Ewans-nek tűnik fel az egyetértés, az elmúlt években Lennon mindig kiszekálta a kisebbeket. Most viszont gyanúsan jó, ő az első, aki engedelmesen fogat mos, és nyugovóra tér. Paul -akinek keze már lassacskán helyrejött – hamar követi őt, és lehunyt szemmel várják a fejleményeket.

Egyre haragosabban kavarog a szél. A sötét fellegek seregként felsorakozva hadat üzennek a rétnek. Először csak fenyegető cseppeket mérnek a talajra, majd gyors kopogással bombázzák a fűszálak végtelenjét. A háztetőt is hangosan ostromolja valami. Jég.

Richie a párnáját szorongatja. George reszket, vele reszket az ágy. Aztán hirtelen fénybe borul minden, s nemsokára elhangzik az ég első nagy csatakiáltása. A 14 éves minden bátorságát összeszedve felkúszik a létrán. Jön a következő fényrobbanás, a fekvő fiú felordít, és ijedtében magára rántja szobatársát. A két rettegő lurkó egymásba kapaszkodik. Az idősebb lassan simogatni kezdi a másik haját, és próbálja megnyugtatni.

-Semmi baj, Georgie, semmi baj...ez csak egy vihar, mindjárt elmúlik... A vihar az kint van, mi meg itt bent, biztonságban -a szavai éppúgy önmagának is szólnak. Újabb robbanás-hang, hangosabb, mint az előző, a gyerekek majd' eltörik egymás bordáját, úgy csimpaszkodnak a másikba. „Te most nem félhetsz, Richard Starkey, te nagyfiú vagy, most bátornak kell lenned!" -bíztatja tovább magát a kamasz. A villámok kisebbek, a dörrenések halkabbak, végül már az eső kopogása se hallatszik. A simogató kéz azonban még nem állt meg Harrison hajában. A kölyök egyszercsak felszisszen.

- Valami nagyon kaparja a nyakam! -suttogja. Az ifjú odapillant. A gyűrű a ludas: a szép díszes foglalat éles, vág, felkarcolta a bőrt. A nagy egy gyógypuszit ad a felsértett nyakra.

-Nagyon bátor voltál! -súgja. A kicsi odafordítja arcát. A következő pillanatban Richie egész közel hajol, ajkaival szétnyitja George ajkait, és megcsókolja. Valami különös, megmagyarázhatatlan érzés rohan át mindkettőn. Hosszan nézik egymást, végül az idősebb újra megsimogatja a másikat.

-Na milyen érzés férfinek lenni? -kérdi halkan.

-Azt mondod...ezek után...már nem vagyok többé kismajom?

-De még mennyire hogy nem! Reggel meg is mondom Johnnak!

-Köszi! És nagyon jól áll ám az a gyűrű! -sutyorog George.

-Most pedig aludj jól! -súgja a másik, és zavartan visszamászik.

-Te is! -hallja aztán.

Dehogy alszanak! Forgolódnak egész éjjel, és próbálnak rájönni, mi történt.