Pánik Vége(D)

ELSŐ FEJEZET

Levetkőzöm az árnyékvilágom felesleges vonalait, görbéit, hasadékait. A szoba állott levegőjében fájdalom szabadul fel. A falkontúrok diszkréten meghúzódnak az egyre távolodó messzi-messziségben, majd szerte foszlanak.

A csillár szerteszálló fényfoltjai megpördülnek, majd a görcsös sugárzás megmerevedését követően veszítenek intenzitásukból.

Elhalványulnak...

A szoba, a sarkok, a falak elhalványulnak.

Nem tudom micsoda ismételt félelem kerít folyton a hatalmába, és hogy mi kényszerít, hogy a saját rohamaim ezerszer is végig gondolom. Mindezek után, hogy az ezerszer is végiggondolt rohamaim végig is szenvedjem, végig éljem, féljem, nézzem,és hogy az akaratom ellenére törénő cselekményeket most le is jegyezzem. Pedig mindezt egyáltalán nem akarom!

- Őszintén nem!

Zavarnak. Zavarnak a zajok, a hangok, a hirtelen hangok, a nem várt zajok.

- Idegesítenek! -kihoznak a sodromból.

A csendet megzavaró felesleges zajok. Becsapódik egy ajtó és az üveg idegrázóan megcsörren. A mobilomon valaki csörget, valaki hív, akinek nem fontos, hogy elérjen. Akit a hangok nem zavarnak. A vonatok megindulnak, a hangvonatok úton vannak. A gondolatok szüntelenül dübörögnek az idegpályákon és kitöltik a szoba idejét, elhasználják, kihasználják a magányt, amelyet egyedül szeretnék eltölteni. A teljes napot a saját gondolataimmal, mint egy kellemes ebédet a szabadban. A hallópályákon és idegpályákon végig törtető zajok viszont szétrebbentik a nyugalom ráérős csendjét. A hallgatás pillanatai néha terjeszkednek és szétterülnek, viszont a zajok visszatérnek s megérkeznek a nem várt hangok.

- Félek, egyszerűen nagyon félek!

Pedig normális voltam. Igen, anno rendes, hétköznapi életmódot folytattam, mint a többi átlagos ember. A szürke hétköznapok lapos vonaglásai közepette persze néha szükség volt az élményvilág kitágítására.

- Csak egy kicsikét...

Az üvegek feledéssel kecsegtető folyadékai már fiatalságomtól kezdve elcsábítottak.

A szőke gyermekkort a borvörösség mámora váltotta fel. Az ember örömét leli benne, amint emelkedik az italszint, az alkoholszint és csökken az öntüdat, a magamagáról való tudás intenzitása.

- Ne feledd, ez csak ideiglenes állapot!

- Megéri?

Hidd el nekem, nem éri meg!

***

Nem tudok pontosan visszaemlékezni, hogy mikor zárkóztam be a szobámba. Kezdetben jó mulatságnak tűnt. 

- Otthon lenni, hisz ott nem zavar senki és semmi és nem érhet baj.

Próbáltam nyugalomban tengetni a mindennapokat. Zene, a szemet károsító képernyő éjszakákat tartó vibrálása. Igen, az első pár hónap kellemesen telt. Azonban egy idő után kezdte beenni magát az életembe, az otthonom kellemes meleg csendjébe az unalom és az üresség. Máig ez az én börtönöm.

/

Döntöttem, ma este kimozdulok. Táskámban megszámlálhatatlan mennyiségű és fajtájú gyógyszeres kísérettel útnak indultam.

Persze mindegyik „csak a biztonság kedvéért" voltak nálam. Majdnem rögtön hazajöttem.

- Nem bírom tovább!

Az óra mutatója már majdnem elérte az éjfélt, amikor is végre lefeküdtem.

Rosszul aludtam, bár az alvás szó használata esetemben igen erős túlzás. Körülbelül hétszer ébredtem fel és majdnem minden egyes alkalommal, rohammal küzdöttem. Volt mely gyengébben, volt, amely borzalmas erősséggel tette pokollá az éjszakámat.

Tehát a napi egyenlegem a következő: összesen talán négy óra alvás, mindez nagyjából óránkénti megszakításokkal. A nyugtalan pihenés ellenére mégsem vagyok ingerült, agresszív csak kábult, kába.

- Nahát, még önmagamat is képes vagyok meglepni. –nevettem el magam.

A délutánom undorító volt. Kimondottan undorító. Az ablakon túl terpeszkedő fák ormótlan ágkarjaikkal integettek, jelezni próbáltak nekem, de egyáltalán nem éreztem semmi féle késztetést arra, hogy egyáltalán bármilyen csekély figyelemre is méltassam őket.

- Unalmasak és semmitmondók.

Nem tudom, mi történik velem.

- Mi ez a szörnyű lankadtság? –gyöngének érzem magam.

Elsétáltam a tükör előtt, de hirtelen megtorpantam. Néztem a nőt, aki eddig voltam, láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erős.

Mindentől fél, mégis elhiteti önmagával, hogy ez nem félelem. Ez annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot.

- De ez csak illúzió.

Befalazza az ablakokat, nehogy egy cseppnyit is be süthessen a nap.

Láttam, ahogy a szoba sarkában ül. Gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Elvesztette a hitét.

- Elvesztettem. –de nem csak a hitem.

Nem látom a fénysugarat.

- Vajon van ebből kiút?

Mosolygok. Szobámat nyugodtság járja át. Sápadt tört-fehér a hajnal erőtlen árnya. Még egy kis út csendesen, a gondolataimba zárva, felkészít arra, hogy végre a szemem is meglássa. Én mégis mosolygok.

- Talán ez lenne az egyszerűség varázsa?

Már látom s érzem. Döntöttem a mosolyok javára.

Az ablakom előtt egy csapat falevél kavarog, melyek nemrég hullottak alább. Csak nézem, ahogy tovaszállnak.

- Talán mégis van szépsége a rombolásnak, miben lágyulok?

Az is lehet, bár értelme nincs, megint rágyújtok. Hadd érezzem értelmét, az értelmetlen pusztulásnak. Ne csak féljek minden percben, kimondom végre.

- Élj a mának!-ne csak csináljam tudatlanul.

De ne félj, csak egy gyors tény, minden, ami van hazug! A létevés csak egy álca, a lé tevés meg csak az uraké, amolyan ideiglenes hóbort. Így a lét evés az valóság, amit a valóságból kóstolsz.

- Ember, ez a létezés?! –mosolyodok el csendben.

Elfogadás, aminek csak behódolsz. S ha kinyitod a szemed, úgy is rájössz, hogy a valóságtól feloldódsz.

Kinyílt a szemem, s rájöttem, hogy az, aki voltam, mára csak egy fényképről néz vissza rám.

- Már nem hasonlít.

- Valami véget ért.

Múlt és jelen, soha nem tér vissza már, soha nemlesz a régi már.

***

Várom a visszajelzéseiteket és ha kíváncsiak vagytok a folytatásra jelezzétek!

Puszi ❤️