Protohippi

Bevezető

A hűvös szél körbefutotta a fák szürke törzseit, miközben felkapta és zizegve görgette tovább az elszárad leveleket. A megbarnult fű suhogva hajtotta meg derekát az erős fuvallat előtt, mely megtört az erdősáv szélén álló magányos téglafalon. A fal egykor egy pajta támfala volt, mára azonban csak csonka sírkőként jelezte, hogy ezen a helyen egy épület állt. Üresen tátongó ablakai némán meredtek a gazos, bokrokkal teleszórt mezőre. Van már húsz éve is, hogy utoljára arattak itt.

A fiatal lány szinte hangtalanul lépett ki az erdősáv homályából. Egy pillanatra megállt, szemét körbejáratta a nagy, nyitott téren. Majd, miután megbizonyosodott róla, hogy egyedül van, elindult a kőfal felé. A fal tövébe kucorodott, hátát a hideg téglasornak vetette és várt. Szemét folyamatosan a mezőn tartotta. Ködmönje gallérját arca elé hajtotta és térdeit átkarolva próbált minél kisebbre összehúzódni. Fázott. Olyan érzés volt ez, mellyel együtt kellett élnie, de megszokni sosem tudta. Élete tizenhat éve alatt sok mindent átélt, sok mindent elfogadott, de a hideg érintését, néma, alattomos tapintását nem bírta a bőrén. A hidegét, mi gyilkos kígyóként kúszik be a ruha résein, hangtalanul öleli körül és fojtja meg az embert álmában.

A szél egy erősebb lökése jó adag port sodort az arcába. Szemei könnyezni kezdtek, de még csak nem is pislogott. Tekintetét folyamatosan a mező bizonyos pontjain tartotta, miközben állát térdén pihentette. Vékony, széltől kipirosodott arcát barna fürtök keretezték, homlokába vastag, kötött sapkát húzott, melynek pereme egészen a szemöldökéig leért. Szürkés-barnás ruházatában teljesen beleolvadt a késő őszi kopár növényzet lehangoló sivárságába.

A délutáni szürkeség lassan homályba fordult, a komor felhőtakaró esőt ígért. A távolból varjúk hangját hozta a szél, rekedt károgást, hangos siratóéneket. A fekete madarak a nyár sírhantja felett ültek virrasztást. Ekkor reccsent valami a mező jobb oldalán. A lány izmai megfeszültek, fejét lassan a hang irányába fordította. Két bokor közül egy fiatal őz bukkant fel. Megállt, beleszagolt a levegőbe, füleit oldalra csapta. Fél percnyi merevség után előre lépett párat és legelni kezdett. A lány lassan, lélegzetét visszafojtva a bal csuklójához csúsztatta jobb kezét, miközben szemeit folyamatosan az állaton tartotta. Ujjai kitapintották a karkötőjét, mutatóujja rásimult az apró gombra a műanyag sávon. Kivárt. Az állat lépett párat, újra a távolba meredt, majd lehajtotta fejét és pár erőteljes harapással füvet szakított ki a kemény talajból. Komótosan rágni kezdte.

Egyszerre hallották meg. Mindketten mozdultak, szemük egy pillanatra a másikéba szegeződött a millió éves, minden élőlény által ismert pillantással, melyet a prédák meresztenek egymásra, ha új ellenség tűnik fel. A V-22B Osprey alacsonyan, a fák tetejét súrolva tört elő egy domb mögül és mély dübörgéssel hasította a levegőt. Iker-rotorjai gyilkos pengeként szelték darabokra a csendet, a turbulencia által keltett légörvény ördögi porszárnyat lőtt a szürke gép mögé. A lány megnyomta a gombot a karkötőjén. A lehelyezett csapdaháló felcsapódott, de csak az üres levegőt ölelte körül, mert a riadt állat már arrébb ugrott, miközben a repkopter és az azt kísérő két léghuszár girokopter eldübörgött a mező felett. A lány bosszúsan nézett fel és ereiben megfagyott a vér. Az Osprey oldalán ott díszelgett a "H" betű, a rettegett iniciálé, ami, ha megjelent Súgártúlon, csak a szenvedést hozta el. A gépek a faluja felé tartottak. A szülei! Felpattant és rohanni kezdett, tekintetét folyamatosan a távolodó gépmadarakon tartva, míg elnyelte őket a távoli erdősáv zöldje.

1.

Sugártúl

A lány kivágódott az erdőből, rá a töredezett aszfaltcsíkra, mely bevezetett Fenyőfőre. Lábai majdnem összecsuklottak, mikor meglátta, hogy a három repkopter a levegőbe emelkedik és elhúz keleti irányba. Míg az erdőben rohant, titkon reménykedett benne, hogy talán Bakonybélbe, a radarállomáshoz visznek felszerelést, de zsigereiben érezte, hogy ez most nem így van. Végigfutott a hosszú utcán, szemben a templommal, melynek tornyát a 2046-os téli hóvihar bedöntötte. Milyen érdekes az emberi elme. A legnagyobb vészben is próbálja védeni magát, próbál a fénybe, a jóba kapaszkodni - gondolta, mikor azon kapta magát, hogy őrült, ziháló vágtája közben képek villantak be arról, hogy kislányként mennyit sétáltak ezen az úton apjával a napfényben, aki régi, a '28-as, első neo-európai cégháború előtti időkről mesélt neki. Azokról az időkről, mikor még ezt az utcát egy szakállas ellenállóról, Kossuthról nevezték el, kinek nevét később levették mindenhonnan Sugártúlon, miután a céges huszárok megjelentek és kisajátították maguknak a történelem ezen szeletét.