Protohippi

2. Eszmélés

2.

Eszmélés

Anna szemei felpattantak és rémülten felült a kanapén. Elnyomhatta az álom és szülei lehet, hogy keresték. A holo-konzol elé ugrott és bekapcsolta. A CRT monitor lassan kelt életre, a modem felcsatlakozott a hálózatra és megjelent az értesítő képernyő. Nulla nem fogadott hívás. Anna sóhajtott egyet és kikapcsolta a monitort. Órájára nézett. Alig négy órája mentek csak el szülei, biztosan a munkájukkal vannak elfoglalva, nem is érnének rá keresni őt.

Odakint már besötétedett, tombolt a szél és hideg eső verte az ablaküvegeket. A lány tudta, hogy most nem lenne képes visszaaludni, így szobájába indult. A kisméretű helyiség inkább nézett ki raktárnak, mint lányszobának. A sarkokban mindenhol dobozok egymás hegyén-hátán, a plafonig érő polcos szekrény roskadásig rakva könyvekkel, magazinokkal, VHS kazettákkal és műszaki cikkekkel. Anna leült az ágyra és maga elé vett egy kis papírdobozt. Szeme elé illesztett egy nagyítós szemüveget és levette a doboz tetejét. A Philips SBC 6540-es walkman jó ideje nála volt már, még egy romos épületben találta Bakonygyepesen. Több ponton megjavította, de még mindig nem sikerült működésre bírnia. Kiemelte a walkmant a dobozból és egy csavarhúzóval elkezdte leválasztani a hátlapját.

Értett a műszaki dolgokhoz. Anyja és apja is műszaki beállítottságú ember volt, egészen kölyökkorától kezdve hagyták, hogy mellettük sündörögjön, ha valamit terveztek, vagy javítottak. Így, a kis Anna hamar megszerette a gépeket, főleg a régi, a digitalizáció és hálózati elérés előtti időkből származóak nyűgözték le. A mechanikus gombok, a kattanások, rugók világa közelebb állt hozzá, mint a chipek és a virtuális tér.

Apja mindig arra tanította, hogy ne legyen olyan, mint az átlag, a megvezethető ember. A 2020-as évekre a nagy többség a virtuális térben tartotta az adatait, legyen az kép, hang, videó, vagy akár könyv, esetleg videó játék. A megacégek lenevelték őket a birtoklás öröméről és vágyáról és ezzel elérték, hogy birtokolhassák ezen egyéneket anélkül, hogy ez a hétköznapi tömegnek feltűnt volna. Az emberek tapsoltak a virtuális táraknak, a hálózati médiaszolgáltatóknak, a streaming-szolgáltatóknak, miközben fel sem fogták, hogy az, amiért fizetnek, nem áll másból, mint pusztán egyesek és nullák halmazából, fizikálisan nem birtokolnak semmit! Eközben a nagyvállalatok vezetői sorra vásárolták a fizikai adathordozókon a filmeket, zenéket, mert tudták, az adat valós birtoklása emeli ki őket az átlag masszából. És Annát is erre nevelte az apja. Ha kell valami, szerezd meg a valóságban - mondta neki mindig. És Anna így is tett. Gyűjtötte a képregényeket, a játékokat, lomtelepeket túrt fel régi magnókazettákért és VHS-ekért. Amikor eljött az első nagy sugártúli hálózati összeomlás, az emberek egymásnak mentek, mert nem érték el kedvenc filmjeiket, nem tudták hallgatni kedvenc zenéiket, nem tudták egymásnak megmutatni fotóikat. Anna nem értette őket, miért nem látják, hogy a virtuális tér kiszolgáltatja őket a megacégek szeszélyeinek. Azok a gyerekek, akik addig nevettek rajta, akkor sorban álltak az ajtajuk előtt, hogy hadd nézzenek meg délutánonként egy-egy filmet VHS-en, vagy hadd hallgassanak egy kis zenét Anna egyik megjavított magnóján.

Mindig is csodabogárnak számított a közösségen belül. A gyerekek kinevették, amikor nem digitális táblagépen olvasott képregényt, hanem nyomtatott Bobó és Góliát magazinokkal sétált az utcán. Ezek még apja révén maradtak rá, sok egyéb képregénnyel egyetemben. Nagy kedvence egy 1988-as kiadású, három minitörténetet tartalmazó képregény volt, az Emberek és robotok. Ujjal mutogattak rá, mikor összeeszkábált walkman-jén hallgatta kazettáit, ahelyett, hogy a NokiSon hordozható telefonok zeneszolgáltatását használta volna. Kívülálló volt, de szeretett az lenni. Így legalább békén hagyták. Jobban megértette magát a gépekkel, szerette hallgatni mechanikájuk zümmögését, kerregését, surrogását. Magának való volt, de nem zárkózott. Szerette a társaságot, csupán a társaság volt az, amely elzárkózott előle.

Nem regisztrálta magát a VirtuChat-re, nem követte a népszerű Holofluencereket. Apja mesélt a régi időkről, mikor az emberek olyan könnyen befolyásolhatóak voltak, hogy népszerűnek kikiáltott embereket követtek videómegosztókon és észre sem vették, hogy ezek milyen mértékben kihasználják őket. A kattintásaikkal pénzt kerestek ezeknek a virtuális koldusoknak, akik luxus életet éltek a befolyó pénzből, külföldi utak, menő ruhák, első osztályú technikai eszközök, lényegében bármit megvehettek és nem tette érte mást, csupán néha kibontottak egy dobozt, játszottak pár játékkal és felületes okosságokat állítottak be életigazságoknak. A nézők pedig kattintottak és pénzt termeltek nekik és közben elhitték, hogy ez értük van, ezért nekik hálásnak kell lenniük. Anna soha nem értette, miért olyan hülye valaki, hogy ingyen pénzt termeljen valakinek. A modern Holofluencerek is hasonló elven működtek és a lány tudatosan kerülte őket.

Kiemelte a walkman olvasófejét és alaposan megnézte. Ezzel lehet a gond, mivel, már minden más lehetőséget kizárt.

- Ha jól emlékszem, kell lennie valahol egy hasonlónak - mondta hangosan magának, majd felállt és az egyik doboztoronyhoz lépett.

Sorra emelte le egymásról a gondosan felcímkézett kartondobozokat. Kockás magazinok, Ollóvágta füzetek, Havas kisautók, Zenelejátszók... Ez lesz az. Felnyitotta a fedelét és beletúrt az egymás hegyén-hátán heverő alkatrész halomba. Rövid keresés után megtalálta a keresett darabkát, gondosan visszarendezte a dobozokat és kezébe véve a walkmant újra leült az ágyra.