the diary of a crybaby

Busz

Gyomorgörccsel ültem fel a délben induló járatra. Halkan, vörös arccal kértem ki a jegyemet. Szinte minden simán ment, a legnagyobb bakim is annyi volt, hogy rosszul adtam oda a pénzt a sofőrnek. Az egyik barátnőmtől elcsórt fülhallgatóból folyamatos lejátszáson szólt a Blackbear-idfc, s net hiányában az üzenetek kézbesítése nélkül írtam a barátaimnak. Teljes nyugalomban utaztam, mígnem fel nem szálltak a buszra. Féltem. Már kevés szabad hely volt, ergo valakinek le kellett ülni mellém. Nem akartam idegennel utazni. Megijesztenek. A legnagyobb félelmem be is következett, egy nálam pár évvel idősebb fiú megkérdezte, szabad-e a mellettem lévő hely. Hang nélkül bólintottam egyet, mire le is ült. Nem tett semmit, csak hangtalanul telefonozott, pont úgy, mint én is, bennem azonban folyamatosan fokozódott az idegességem. Vékonyabb nálam, pedig csak kicsivel magasabb. Hogy csinálja?

Nem merem levenni a vastag szőrmepulcsim, pedig megsülök. Az előttem alvó férfiból árad a dohányszag, a mögöttem ülő nő pedig folyamatosan köhög, mint aki mentem idehány. Utálok közösségben lenni. Le akarok szállni.

Már 23 perce utazok. Az osztályom valószínűleg már végzett a földrajz dolgozattal, amit nem írtam meg.
Félek megmozdulni. Mindenhonnan suttogást és nevetést hallok. Mi van, ha rólam beszélnek?

Itt vagyok az iskolában. Fél óra és elkezdődik a nyíltnap. Már nem félek. Az iskola aulája már  maga megfogott, remélem fel fognak venni ide.

Az épületet elhagyva ugyan felszabadultabb voltam, mint bent a sok velem egykorú között, elhagyott a különös érzés, amit az iskola árasztott magából. Bent otthon éreztem magam, mintha már évek óta ott tanulnék, hiába jártam ott először.

Hazafelé az úton a busz ablakáról visszatükröződő tükörképemmel szemeztem. Furán néztem ki. Hatalmas karikák voltak szemem alatt, melyre ráadás volt a lekenődött szempillaspirálom és a sápadtas bőröm. Ajkaim vékonyak és cserepesek, néhány helyen vérrel tarkítottak, egy szóval nem a legszebbek, az orromról meg ne is beszéljünk...

Minden jó volt, míg haza nem értem. Az ágyamba lefeküdve megint elkapott a magány és szomorúság érzése. Féltékeny voltam.

Irigyeltem az osztályomban a többiek között kialakult szoros barátságokat, a közös programjainkat, amikre bár mindig ígérik, sosem hívnak el. Féltékeny voltam egy évfolyamtársanra, mert a legjobb barátnőm benne jobban bízik, mint bennem. Féltékeny voltam mindenkire az osztályból, mert rajtam kívül mindenki bízik szinte mindenkiben. Reménytelen eset vagyok, igaz? Gondoltam...

Kettős érzéseim vannak. Egyszerre akarok senkit és mindenkit magam mellett tudni, koleszba menni és ingázni, elmondani az igazat és boldognak tettetni magam mindenki előtt, hogy még csak ne is gyanakodjanak.

Már szünet óta nem alszom eleget, maximum 3-4 órát. Egy éve elég volt, most bealudtam minden második órán. Fáradt vagyok. Nem tudok futni se edzeni, ilyen tempóban pedig el fogok hízni,ha nem teszek semmit.

2019