Reggeli kávénovellák

A karácsonyi kis Mikulás

Rég volt, hogy Lázárék új házba költöztek, vagy tíz éve, október környékén. Még alig rendezkedtek be, az idő gyorsan repült, és hamar a nyakukban volt a karácsony. Így hát az egész család összekapta magát, és elmentek venni néhány karácsonyi díszt, hiszen ami volt, az nem csak kevésnek bizonyult, de réginek is. A boltokban már az iskolakezdés óta reklámozzák a karácsonyi leárazásokat, így mikor a kis család betoppant december elején, már bőven volt választék.

És ott volt ő. Nagyjából szemmagasságban helyezkedett el az egyik polcon. Tökéletes volt. Édes, kerekded arc, enyhe pirosítással, mint akit kicsípett a hideg. A drótszemüveg, amiben még kis lecse is volt, aranyosan csücsült az orrán, mögüle sugárzó kék szemek lestek ki. Mosolya a frissen esett hó szépségével ért fel, amitől mindenki más elmosolyodik. Fehér szakálla a mellkasáig ért. Testét finom anyagú piros ruha borította, amit fehér szőrme ölelt körbe az anyag végeinél. A cipője és az övcsatja csillogott, ahogyan a csengő is, ami az egyik kezében díszelgett. Kirívott a többi dísz közül, pedig nem volt több harminc centinél. Egyszóval, ő volt a tökéletes Mikulás. Ebben a kiscsalád is egyetértett, és bár az ára egy kissé borsos volt, megvették.

Imádta. A család saját tagjaként kezelte, mindig az étkezőasztal közepén volt, mindenki figyelmét magára vonva. A gyerekek - ha éppen arra jártak - mindig odahajoltak, és megpöckölték a kis csengőt. Amikor jött az ajándékbontás, Ő boldogan mosolygott bele a videóba.

Aztán jött a január hat, a Vízkereszt, és vele együtt a díszek leszerelése is. Előkerült a doboza, szépen, óvatosan tették vissza Őt. Alig bírt magával, nagyon várta a következő karácsonyt.

Mikor ismét kibontották, meglepetten tapasztalt ezt-azt. Évikének, a kislánynak jól megnőtt a haja. Apukának kevesebb lett. Vajon van valami összefüggés? Jé, legutóbb még csak két cica volt, most már három van. De édes, és milyen szép a bundája! Azta mindenit, a tavalyi fenyő elbújhat az idei mögött! És mennyire várta már a levegőben terjengő, jellegzetes karácsony illatot! Ugyanoda került, az ebédlőasztalra. Boldogan húzta ki magát, és a legszebb mosolyával nézett körbe.

Így ment ez évekig. Közben más színű lett a konyha. Évikének lett barátja. Boti meg már felsős, pedig még egészen kicsi volt mikor Ő idekerült. Anyu munkahelyet váltott. Vettek azóta több új díszt is.

Történt azonban más is. A kis Mikulásnak valahova eltűnt a szemüvege az évek során. A szakálla összegubancolódott. Egyik alkalommal beleakadt a szaloncukrok akasztóiba, és kilyukadt a kabátja. Anyu megvarrta, de azért csak látszott a foltozás. Az arca megfakult. Nem lehetett tagadni, elöregedett. De a szeme ugyanúgy csillogott, mint régen. Még mindig várta az ismerős illatokat, a gyerekek arcát, anyu, apu nevetését, a színes fényeket. Fájt neki, hogy már nem az ebédlőasztalon van, mint régen, de nem olyan rossz helyre került. Rázta a kis csengőjét, ha csak tehette, de annak is leesett a gongja valamikor, és azóta sem került elő.

Tíz év telt el. Szegény, öreg Mikulást már nem tudták tovább javítani. Teljesen tönkrement. Leesett a talapzatáról is. Kidobták.

Ő csak nézett. Nézett felfelé, a kuka tetejére, hátha kinyílik, és megtartják, akár csak egy régi emléknek. Napok teltek így el. A ruhája átvette a szemét szúrós szagát, és szinte már beletörődött, hogy ez van, nincs mit tenni. Csak azok a szép emlékek maradtak neki.

Egyik reggel arra ébredt, hogy zajol a kukás autó, valahol az utca elején. Megrémült. Nem akarta, félt. Aztán.... Aztán visszagondolt arra a boldog tíz évre, amit velük töltött.... Lázárékkal. A nevetésekre, az ajándékok kibontására, a sztorikra, amik róla szóltak.... Nem számít.... Nem számít, hogy most őt kidobták. Az, amit megélt, mindennél, de tényleg mindennél szebb, és fontosabb. És ő ezt viszi magával.

Közben megérkezett a kukás. Érezte, ahogy mindennel együtt felemelkedik. De nem bánta. Mosolyogva hunyta le kék, csillogó szemeit, és olyat tett, amit csak nagyon kevesen.

Örömkönnyekkel ment el a túlvilágra.