Reggeli kávénovellák

Egy szivárvány emlékiratai

- Kész, elegem van. - csaptam le a telefonom az asztalra. Armand visszafojtott nevetéssel nézett rám a pad másik feléről - Tudod van a Messengerben az új szivárványos téma, amitől olyan jól néz ki a chat - kezdtem.

- Tudom. - bólintott mosolyogva.

- Na. És ez nekem tökre tetszik, mert nagyon szép, és színes, és atyaúristen, de amint beállítom valakinél, máris meleg leszek, merthogy ez az egész téma ennek apropóján jött ki. - magyaráztam idegesen gesztikulálva - Fene bele, hogy az ember már az szivárványt sem szeretheti, mert akkor már azonnal támadják, hogy tuti a saját nemét szereti! - fakadtam ki, Armand pedig megértően bólogatott.

- Mindenki akar tartozni valahova. Ha te nem mondod meg, hova akarsz, a tetted alapján találnak ki neked egy csoportot. - támasztotta meg a könyökét a padon. Előtte a biosz füzete pihent, nyitott állapotban - így készültünk a felelésre.

- Tudom... - vettem újra a kezembe a telefonom, hogy jól kiosszam azt, aki éppen belém kötött. Hihetetlen sebességgel gépeltem.

- Hagyd már a fenébe... - sóhajtotta a mellettem ülő fiú - Ez az a téma, amiben ha egyszer elkönyvelnek valaminek, semmivel sem mosod le.

- Hát nézd meg, én átnyúlok a telefonon és úgy szájba vágom, hogy a következő buszmegállóig repül! - hagytam kívül Armand elemzését - Még azt mondja homofób vagyok, mert nem értettem egyet azzal a kijelentésével, hogy én biszex lennék! - szegény amúgy is forró telefon a kezem szorításában próbálta követni a gépelési tempómat, több-kevesebb sikerrel.

- Jó érzés egy idióta miatt felhúzni magad? - meredt rám, miközben még mindig a fejét támasztotta.

- Jó! Igenis kioszthatom ezt a kis gyökeret, amiért nekem jött egy rohadt chatszínért! - morogtam rá se nézve - Még sérteget a mocsok...

- Azért csak szeretném jelezni, hogy a beszélgetés részleteit szívesen látnám. Ritkán van, hogy kiosztasz valakit. - kuncogta el magát, ebben a pillanatban pedig belépett a biológia tanár. A telefonok elrakásra kerültek, én pedig alig vártam, hogy tovább folytassam a szócsatámat.

Óra végére kitaláltam egy igazán frappáns beszólást, amivel tuti szétszedem a gyereket, de csak annyi volt a legutolsó üzenet, hogy "A tizenhatos teremben vagy, igaz?" Ez volt a pillanat, amikor nem gépeltem tovább, csak pislogtam a telefonra, hogy most mi legyen. Armand nyugodtan ette a kis szendvicsét, és amikor elindult ki a teremből, hogy feltöltse a flakonját, megragadtam a karját.

- Te figyu... Nézd már meg légyszíves, hogy... Van kint egy kék hajú csaj, aki vár valakire? - mutattam felé a mobilt, amin az a bizonyos kérdés szerepelt - Teljesen be vagyok szarva, ez most komolyan rám jön a haverjaival? - néztem a fiúra félve. Armand bólintott.

- Megnézem, persze. De tudod... - nézett ki az ajtón - Lehet nem kellett volna akkora szádnak lennie, ha most meg ki sem mersz menni a folyosóra. - oltott le, majd elindult. Az ajtóból visszaintett, hogy minden rendben van, mehetek, így az eddig bent tartott levegőt kifújva indultam el én is a büfé felé, valami eleség után nézni. A következő óra angol volt, amire végül nem értem be. Mert valóban nem vártak rám a terem előtt, ellenben a büfénél megtaláltak. A csajszi, meg vagy három haverja jött oda hozzám, hogy legyek szíves beszélgetni velük. Vettek nekem egy sajtos pogácsát, hogy megnyugodjak, nem akarnak balhét.

Dehogynem.

Aznap megroncsolódott az egyik bokám, és eltört a telefonom. Mindezt azért, mert a szivárványt állítottam be háttérnek egy chatben. Az udvar egyik padján szomorúan meredtem magam elé, hogy vajon tényleg megérdemeltem-e a történteket. Tényleg csúnyán beszéltem vele, de ő kezdte! Ő állt nekem, hogy így biszex, úgy homofób meg anyám tyúkja. Lehunytam a szemem, és kétségbeesetten konstatáltam, hogy erre a kérdésre nincsen helyes válasz, és az emberek mindig bele fognak kötni a másikba, ha erről van szó. Majdnem olyan kellemes téma lett ez, mint a politika.

- Tehát pontosan mi is történt? - kérdezte az iskolaorvos, miközben jeget tett a bokámra. Csúnyán feldagadt.

- Csak rosszul léptem a lépcsőn az udvarra menet. - ismételtem sokadszorra, mert a doki jogosan nem hitte el a sztorit. Armandnak leírtam. Amint elolvasta, elkéresztkedett az óráról és lejött hozzám. Figyelte a reakcióimat, és csúnyán nézett rám, amikor hazudtam. Kezében a ketté tört telefonom hevert, azt nézegette néha oly' nagy gonddal.

Aznap csak ő meg én mentünk haza úgy, hogy tudtuk az igazat az angol óráról. A szüleim megszidtak, amiért tönrketettem a mobilom, és intettek, hogy inkább a maradék két napban, ami maradt a hétből, ne menjek suliba, hadd pihenjen a lábam. Mit mondhattam volna? Tudtam, hogy a bántalmazóim keresni fognak, hogy a tesi tanár el fog könyvelni egy logó senkiházinak, tudtam, hogy lemaradok majd olyan dolgozatokról, amiket majd nehezítve iratnak meg velem a hiányzás miatt. Féltem, az volt az igazság. Minden bántó szavam ellenére, hiszen az mind mind csak önvédelem volt. És hiába, csak azt értem el, hogy nem a virtuális énem lett eliminálva, hanem a valódi.

Másnap délután Armand csengetett a házunk kapujában. Anyuék készséggel beengedték, ismerték már, sőt, drukkoltak, hogy összejöjjek vele.

- Szia, te hadirokkant. - lépett be mosolyogva a szobámba. Köszönésére csak egy morgás volt a válaszom - Hoztam neked valamit. Nem sok, ráadásul egy kissé régi darab, de talán ideiglenesen megteszi - húzott elő a zsebéből egy... Egy mobilt. Valami négy éve volt divat ez a modell, és nyomokban sem hasonlított a maiakra. Mégis, ez engem olyan meglepetéssel és örömmel töltött el, hogy ha nem fájt volna a lábam, felpattanok, és megölelem.

- Köszönöm! Köszönöm! De... Honnan van ez neked? - ő csak legyintett.

- A páromnál vettem, aki egy GSM-ben dolgozik.

- Ott a vonatállomáson?

- Igen. - ismerem a helyet, és azonnal kattogni kezdett az agyam.

- De hát ott csak Csabi dolgozik, ő a tulaj is, meg az eladó, ő hogy lehetn... - pislogtam, de a mondat közben esett le a dolog. Armand felnevetett, a fejemre tette a kezét, majd ki is fordult a szobámból, magamra hagyva a gondolataimmal, és a Csabinál vett telefonnal.