Több mint barátság

Ő

Nathan
Nincs átolvasva!

Gondolataimból a busz dudálása rántott ki, jelezve, hogy szálljunk már fel, mert nem kíván egésznap ránk várakozni. Rob márcsak ilyen, kicsit sem kedves, folyton mogorva és már attól leszedi a fejed, ha vizet iszol az ő kicsikéjében. Szememet megforgatva, elmosolyodok, hogy képes egy ilyen kis apróság miatt is idegeskedni, de amint újra eszembe jut jelenlegi helyzetem, elkomorodom és elindulok a többiek után. Szemeimmel rögvest Jackyt keresem, aki épp most száll fel a buszra maga után invitálva Harryt. Nagyot sóhajtva szállok fel én is és ülök Cameron mellé.

— Csá.— integet, mintha legalábbis 10 kilóméterre lennénk egymástól. Fejemet megrázva mutatok be neki, majd elfordítom fejem a másik irányba. Ez egy kibaszott hosszú út lesz, úgy érzem.— Hé Harry, gyertek üljetek már elénk tesó.— szól hozzájuk, és én érzem a reményt felcsillani szívemben, hogy Jacky előttem fog ülni és kénytelenek leszünk beszélgetni.

— Okés.— ránt vállat Harry, és látom, hogy Jacky már tiltakozna, de végül nagyot sóhajtva leül elénk.

Cameron és Harry elmélyülten beszélgetnek valami szar videójátékról, aminek kábé annyi a lényege, hogy mindenkit lelőnek benne. Sosem értettem, hogy az ilyet hogyan lehet élvezni, de nem is érdekel. Hátulról, ahogy kissé előrébb dőlök látom, hogy Jack a telefonját nyomkodja és a sok szív és miegymás emojiból könnyen rá is jövök, hogy kivel is beszélget. Közelebb hajolok füléhez és belesuttogom azt a két szót, amit már rég kellett volna.

— Ne haragudj.— kérlelem csendesen, mire ő szavaim hallatán ledermed, majd alig észrevehetően megborzong és képtelen vagyok nem észrevenni, ahogy pirosodni kezd az édes pofija. Már épp szólásra nyitná ajkait, amikor megszólal az a kibaszott telefonja. Dühösen és nagy lendülettel dőlök vissza, és szeretném szétverni azt, aki ilyenkor mer megzavarni minket.

— Szia Néra.— veszi fel telefonját.— 1 óra múlva szívem.— nevet fel Jacky, majd tovább folytatják beszélgetésüket, amely a hallottakból kifolyólag korán sem akar befejeződni. A beszélgetésükből kihallok néhány kósza "szeretlek"-et és pár édes ígéretet. Olyan meghitt ez az egész köztük, hogy komolyan mondom szégyenlek minden szerelmes szót, amit a nyakába zúdítottam azon az estén.
Lemondóan felsóhajtok és kezembe temetem arcom. Fájdalmasan elmosolyodok és végre érzem, hogy képes vagyok elfogadni. Elfogadni, hogy neki nem én kellek, ő nem engem szeret, ő nem mellettem akarja leélni az életét és én csak barátként kapok szerepet az ő csodálatos életében.

— Beszélünk, amilyest hazaértem..én is..igen..puszi.— nyomja ki a hívást nevetgélve és zsebébe csúsztatja telefonját. Halványan észlelem, ahogy óvatos mozdulatokkal felém fordul, de én képtelen vagyok most a szemébe nézni, nem vagyok képes arra, hogy akár csak egy szót is váltsak vele, így csak újra kezembe temetem arcom, figyelemen kívül hagyva őt.

— Nate..— szólít halkan, de mégis olyan, mintha egyáltalán nem is szóltított volna. Hangja elveszik a sok röhögő barom szavai közt. Nevem hallatán csak gyengéden megrázom a fejem és oldalra fordítom, mintha annyira érdekelne Harry és Cameron cseveje. Szemem sarkából látom, ahogy lebigyesztett ajkakkal visszafordul és az előtte ülő csapattársakkal kezd el társalogni.

Egy óra múlva már meg is érkeztünk a suli udvarába, ahol a busz lerakott minket és persze Rob újra összeszidott pár gyereket, amikor meglátta, hogy azok chipses zacskóval a kezükben szállnak le. Az ezdő csak jót nevettet, majd néhány "nagyon jók voltatok, ezek az én fiaim" mondattal utunkra engedett minket. Olyan gyorsan fordultam meg és indultam haza, hogy Flash is megirigyelte volna. Nem akartam újra a szemébe nézni, nem akartam látni, ahogy Néra a kapualjba várja őt egy csókra. Semmit sem akartam látni, csak végre hazaérni és átadni magam az álmom világának.

Két hét telt el azóta, hogy mindent bevallottam neki, a buszos incidens óta nem szóltunk egymáshoz, amit rengetegen szóvá is tettek, mintha bármi közük is lenne hozzá. Mindent elintéztem egy olyannal, hogy szimplán csak meguntuk egymás társaságát, ami valószínűleg életem legnagyobb hazugsága volt. Persze ettől függetlenül lépten nyomon követtem Jackyt a szemeimmel, egyszerűen olyanná vált számomra, mint a drog. A mennyekbe repít, majd teljesen tönkretesz. Néha napján összenézünk, de ilyenkor mindketten elfordítjuk a fejünket és nem foglalkozunk a másikkal. Hiányzik a gyönyörű hangja, a bőre érintése, de legalább az edzéseken együtt vagyunk és a zuhanyzóban pedig alig észrevehetően bámulhatom a tökéletes testét. Most épp az ebédlő felé tartok, és amikor már épp fordulnák be a sarkon, nekem vágódik egy nálam kisebb test, aminek következtében ő a földre kerül. Nem hiába, a sok edzés meghozta az érdeményét.

— Jacky?!— kérdezem, amikor lenézve, meglátom hogy ki is az, aki nekem jött. Fájdalmasan simogatja fejét de hangomra ő is felpillant és ledöbbenten néz szemeimbe. Gondolom nem számított rá, hogy összefutunk, szó szerint.

— Uhm.. sajnálom, nem láttalak.— áll fel gyorsan és már menne is tovább, de magat sem értve, kezemet csuklója köré fonom, ezzel megállásra késztetve őt.

— Öhm.— ennyit vagyok képes kinyögni, mert egyszerűen gyönyörű szemei megbabonáznak és foglyul ejtenek, amelyek most várakozóan tekintenek vissza rám.

— Igen Nate?— kérdez óvatosan, megemelve szemöldökét, miközben teljes testével felém fordul.

— Sajnálom.— mondom, de ez akkor lavinát indít el bennem, hogy egyszerűen minden kitör belőlem. — Sajnálom, hogy olyan seggfejül viselkedtem veled, pedig kibaszottul nem érdemelted meg. Én vagyok a leghülyébb a világon, képes vagy megbocsátani és megpróbálni megbeszélni ezt az egészet?.— kérdezem egy szuszra idegesen, amely az arcomra is maximálisan kiülhetett, mert Jacky felnevetett, szabadon, gyönyörűen és szemetkápráztatóan.

— Persze te barom, hisz haverok vagyunk.— mosolyodik le halványan.— gyere át suli után.— kaccsint rám nevetgélve, majd elindul, mert allítása szerint az edzőbá megint rá akar sózni valamit.

Boldogan, megnyugodva és levakarhatatlan vigyorral az arcomon lépek be az ebédlőbe. Nem számít már semmi, csak az, hogy megbocsájtott és meg mindig a haverjának tart. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni anélkül, hogy újra megcsókoljam, vagy szimplán megsimagossam. Ez a két hét rávilágított arra, hogy bármi jobb annál, minthogy ne beszéljünk.

Mit gondoltok, mi fog történni Jackynel?🥳:)