33. fejezet

6K 302 126
                                    

Harry

Az elmúlt néhány óra maga volt a pokol. Persze főként onnantól kezdve, hogy elkezdtem komolyan magamhoz térni, és felfogni a környezetem. Elhinni, hogy ami a fejemben volt az ébredés pillanatában, az csak egy szörnyű álom volt, aztán mégis realizálni, hogy mit jelentenek a csipogó hangok, és a kórház összetéveszthetetlen, steril szaga. A szám olyan száraz volt, hogy úgy éreztem fuldoklom, de amikor nyelni próbáltam, élesen nyilallt a fájdalom a torkomba, amitől nyöszörögni akartam, de alig tudtam valamicske hangot is kicsikarni magamból. Inkább csak sóhaj volt. Soha nem éreztem még ilyet. Amikor meg akartam mozdítani a kezem, az csak erőtlenül remegett, és még magamban érzem annak a rémületnek az ízét, amikor anya a nevemet kiáltva ugrott fölém, és szorította meg a kezem. A szemeim kipattantak, és szinte éreztem, ahogy kiszakad a szívem a helyéről. A látásom először homályos volt, és a fény is nagyon bántotta a szemem. Mire teljesen kitisztult a látásom, már egy csomó ember volt a szobában az ágyam körül, és ezer kérdést tettek fel, míg nekem csak egyetlen egy volt. Mi történik velem? A szemembe világítottak, és beugrottak pillanatok arról, hogy egy nő ugyanezt csinálja, én pedig nem érzem a lábam. Az emlék homályos volt és jéghideg, de határozottan biztos voltam benne, hogy megtörtént. Kérdéseket tettek fel nekem felváltva, és én azt sem tudtam, valaha képes leszek-e újra megszólalni, mert annyira fájt még a levegővétel is. Végül nem figyeltem rájuk, csak arra, hogy mit érzek. A fájdalom a testem minden centijét uralta, és amikor meg akartam mozdítani a lábam, egyáltalán nem ment, viszont éreztem, hogy ott van, és ettől azonnal könnyek szöktek a szemembe. Végül az orvos kiküldött minden ápolónak tűnő személyt. Egy idősebb hölgy és anya maradtak csak bent vele. Ő végül az ágyam végébe állt, és mindent elmesélt. Attól kezdve, hogy félholtan hozott be a mentő, a tízórás műtéten át, ahol többször majdnem ott maradtam, egészen addig, hogy kómában voltam egy-két napig, és a családom már nagyon aggódott. Még folytatta volna, de anya félre hívta őt, és bár nem hallottam, miről beszéltek, de gondolom ezer meg ezer kérdést tett fel neki arról, hogy most hogyan tovább. Nekem ez az egyetlen kérdésem van. Hogyan tovább? Végül egy mosollyal visszalépkedtek mellém, és a doki arra kért, hogy még ne erőltessem a beszédet, vagy a mozgást. Anyát is megkérte, hogy többnyire csak kérdésekkel kommunikáljunk, amire igennel vagy nemmel felelhetek. Amint kiment a szobából, anya mosolygó, de könnyektől duzzadt szemébe néztem, és az egész világom apró szilánkokra robbant. Mindaz, ami maradt belőle mostanra, persze... Az én könnyeim is ömleni kezdtek, és ahogy a levegőt próbáltam kapkodni, a tüdőm fájdalmasan szorult össze, anya pedig mindent megtett, hogy megnyugtasson. Olyanokat ígért, amiket még ezekben a pillanatokban is képtelen vagyok elhinni. Biztosított róla, hogy minden rendben lesz, szeret engem, mire megpróbáltam megszorítani az ujjait, és végül azt mondta, soha többé nem hagyja, hogy bármi is a mi szeretetünk közé álljon. Mindennel együtt fogunk szembeszállni, mert bárki is legyek, nem változtat a tényen, hogy a fia vagyok. Emiatt megint fuldokoltam a könnyeimben. A mondatai azonnal elkezdték meggyógyítani a darabokra szakadt lelkem, de a szívem még mindig összetörve hevert valahol, mert bármit és bármilyen elszántan is ígért, a teljes gyógyulásomra semmi esély nem volt úgy, hogy Louis nincs velem. Anya nem sokkal később elaludt a fotelban, valószínűleg mert annyira ki volt merülve a napok óta tartó virrasztástól és aggodalomtól, de én képtelen voltam elaludni. Végignéztem, amint felkelt a nap, és arra gondoltam, hogy ez a születésnapom. Mostantól új időszámítás kezdődik, mert Isten minden bizonnyal egy nagyon durva leckének szánta ezt, de adott egy második esélyt, és most rám bízza, hogy élek vele, vagy újra elhajítom. Élni akarok vele, de nem tudom, hogyan tegyem Louis nélkül. Ő volt a legdrágább kincsem... Nem, ő volt az egyetlen kincsem életemben, és fittyet hányva hajítottam őt a szoba sarkába, hogy a csillogó szeméttel játszak, miközben a legfényesebben ragyogó drágakövek nem minden esetben a legértékesebbek is. Viszont vigyázni kell velük, mert kurvára el tudnak vakítani, és akkor nem vagy képes meglátni többé a valódi értékeket.

Live Porn (Befejezett)Where stories live. Discover now