🍀26🍀

4K 164 8
                                    

- Csak nem lehet annyira nehéz. A
filmekben is könnyen megy nekik. Csak neki szaladnak és bumm. Volt nincs ajtó. - motyogta Nikki, ahogy hangosan levegőt vett és neki szaladt az ajtónak. Hangosan puffant a padlón és egy két jajgatás is ki szökött a száján, miközben az ajtó még mindig ugyan ott maradt. Én már csak a hasamat fogva nevetem rajta. Nem tudtam még csak meg szólalni sem, mert ha ki nyitottam a számát hangos kacagás tört elő belőle. Az arcom szerintem már izom görcsöt kapot. Rettenetesen fájt.
- Na jól van Mayra a te fejedet fogjuk faltörö kosnak használni. Az én vállam, már ripityára tört. - mondta az újabb rózsás ötletét.

- Azt már nem, az én fejem marad itt és én sem megyek neki semminek. - jelentettem ki, harcolva a további nevetés ellen. Most már sírni is fogok, ha megint el kezdem, úgy hogy muszáj erősnek maradnom.

- Én kockáztattam magam, akkor neked is kell. - durcáskodott.

- Jó de nem a fejemet. Egyikünk feje sem arra lett tervezve, hogy ki törjünk egy beton falba épített ajtót. - magyaráztam, meg kopogtatva magam mögött a falalt, bízonyítás végett.

- Akkor mondjuk, meg próbálhatnád, hogy ki rugod. -

- Nikki, tudod, hogy nagyon szeretlek. És azt is, hogy el viselem a sok hülyeséget, amire képes vagy, vagy amit mondani tudsz néha, de ez kezd sok lenni. - jeleztem.

- Mayra, tudod, hogy nagyon szeretlek. És azt is, hogy néha nagyon nehéz veled, mert gyenge vagy és ügyetlen, meg szerencsétlen is, ha már itt tartunk. De engem nem érdekel. Ki akarok jutni ebből a picike teremből. - morogta.
Egymásra néztünk és hallgatunk. Törtük a fejünket, hogyan vágjuk vissza egymásnak. A léptek az ajtó előtt azt jelezték, hogy vége van a meccsnek. Újra dörömbölni kezdtünk, hát ha most már valaki meg hallja a segély kiáltásunkat és segíteni fog.

- Tudd ha nem jutunk ki innen így, akkor a fejed marad vagy a lábad, az én vállam már nagyon fáj. - hadarta el Nikki. Rossel hangja szűrődött át az ajtó alól mire még hangosabban ordítottunk vissza. Kicsit sikerült be is rekkednem.
Pár perccel később az ajtó egy kicsit meg mozdult, mire mind a ketten levegő után kaptunk és háttrébb léptünk. Pont mielőtt az ajtó kidőlve landolt előttünk. Éppen pár centivel a lábamtól. Tristan állt szembe velünk a keze tiszta véres, a melkasáról verejték csepeget a haja nedves és kócos volt.

- Sose idegesítelek fel téged többet. - hüledezett Nikki. Én csak hallgattam és kifelé bámultam. Pontosabban a mellette háttérbe húzódó ismerős férfit. Az egész testem remegett.

Dennis.

Hozzám tartozól, kölyök! Where stories live. Discover now