Ha leszáll az éj...

2. Első nap a gimiben

Nem vagyok az a rendszerető típus. Ennek ellenére tegnap este direkt kikészítettem a másnapi ruháimat az ágyamra: bordó kardigán, színes póló, világoszöld nadrág, és valamilyen színes sál. Aztán meg nekiálltam festeni. Közvetlenül mellettük. Basszus.

Szerencsére többé-kevésbé megúszták, csak a pólóm lett egy kicsit foltos, úgyhogy villámgyorsan magamra kaptam mindent a kedvenc napraforgós tornacipőmmel együtt. Ezután jöttek az elmaradhatatlan, színes karkötők és a folt-varrt hátizsákom, majd a hajam a két japán hajtűvel, és irány a konyha.

Apa a konyhapultnál ülve békésen falatozott, Marceline az uzsonnáját csomagolta (meg az enyémet...), anya pedig telefonált.

Felkaptam az uzsonnám, mindenkitől elköszöntem, majd pár perc múlva kiléptem a bejárati ajtón, és a rám váró Becky-be botlottam.

-- Jó reggelt! Izgulsz? -- kérdezte.

-- Őszintén? Igen -- vallottam be. -- De ez igazából jó érzés. Már nagyon várom!

A felső tagozat utolsó két osztályát Párizsban jártam ki, és nem sok jó emlékem fűződik az előző iskolámhoz. Ennek ellenére, mint általában, most is igyekeztem pozitívan hozzáállni a helyzethez.

-- Jó lesz -- mosolygott Becky bátorítóan. -- A Dupont klassz hely, biztos sok barátot szerzel majd.

Egy kis ideig elgondolkodva baktattam mellette, majd megkérdeztem tőle:

-- Neked hiányzik?

Az unokanővérem nosztalgikus mosollyal nézett maga elé, és így felelt:

-- Igen. Minél közelebb érünk, annál jobban. De azért én sem panaszkodhatok: kezdődik az egyetem, végre azt tanulhatom, ami érdekel, és a gimis időszak megmarad szép emléknek.

Sokszor gondoltam arra, bár olyan lennék, mint ő. Én szeleburdi, gyerekes és ügyetlen vagyok, Becky azonban önálló, felnőttes, és nagyon jófej. Persze szeretek olyan lenni, amilyen vagyok, ám Becky mindig is a példaképem volt, sok szempontból.

Ketten sétáltunk el a gimnáziumig, majd az épület elé érve megálltunk.

-- Hát, itt volnánk -- jelentette ki. -- Ha egyet mondhatok, óvakodj Mendeleievtől, és főleg ne rágózz az óráján, különben véged. Higgy nekem.

-- Csak nem tapasztalatból beszélsz? Van valami sztorid hozzá? -- vigyorogtam.

Becky nevetett.

-- Azt inkább majd máskor mesélem el. Addigra már biztosan neked is lesz egy pár.

Sóhajtottam.

-- Huhh. Akkor, itt a nagy pillanat. Esetleg valami más, mielőtt belépnék a kapun?

Becky mély levegőt vett, és sorolni kezdte:

-- Oké, S. O. S. gyorstalpaló a Dupont középiskoláról: az ötödik lépcsőfokra a B szárny második emeletén nem szabad rálépni, mert már évek óta mindenki azt várja, mikor szakad be. A második nagyszünetben ne akarj ebédelni, mert esélytelen helyet találni a menzán. Ha fizikán feleltetni akarnak valakit, kérdezze meg az egész osztály, mindenki egymás után, hogy szabad-e inni, és a tanár egyből elfelejti. Lássuk csak... ja igen, a csótányokra készüljetek fel, mindenhol ott vannak! És osztályfőnöki órára tanulj meg nyitott szemmel aludni, kivéve, ha Ms. Bustier a tanárod. Ő nagyon rendes.

Nyeltem egyet. Ez elég soknak tűnt egyszerre.

Egy ideig senkit sem láttunk a suli körül ácsorogni, aztán lassanként megérkeztek a diákok, köztük pár velem egyidős is.