|Örökké Veled, Nathaniel Blake|

Tizedik

ᴅᴀɴɪᴇʟʟᴀ

Nathaniel ágyának a szélén feküdtem, és a fiam haját simogattam aki engem átkarolva szuszogott. Az államat a fejére támasztottam, gyenge puszit nyomtam a kávé színű hajára. Mosoly bújkált az arcomon, amikor arra gondolok, hogy milyen gyönyörű fiam van. Baba korában is szép volt. De ahogy végig néztem azt, ahogy az arc formája változik, ahogy fekete sűrű szempillák keretezeik a tengerkék szempárt, akkor jöttem rá arra, hogy az apukája hasonmása. Mert az apja is így nézett ki gyerekkorában. Nathaniel nem csak inteligens, de érzékeny kisfiú is. Emlékszek, hogy az első nap sírt az oviban mert ott hagytam őt. Emlékszek, hogy sírt az első tanítási napon, mert nem tudta, hogy mit kell csinálnia. De én mindig ott voltam mellete, vigyáztam rá. Ő az a dolog, amiért én még élek. Csakis őmiatta álltam talpra. Mert ő az én kincsem. A hét éves kisfiam. Az évek elteltével, észre sem vettem magamon a változást. Egy gondoskodó, felnött független nő lettem. Anya pedig büszke rám.

- Anya? - egy kicsit megfordúlt, hogy a szemembe tudjon nézni. Hátra simítottam a kávészínű hajtincseit, és halványan elmosolyodtam.

- Mondjad Nathaniel - pillantottam a tengerkék szempárba.

- Azért vittem el az iskolába a képet, mert a barátaim kíváncsiak voltak az...apukámra - lesütötte a szemét és újra rám pillantott.

- Ezzel nincsen semmi baj kicsim - ráztam meg a fejem mosolyogva.

- Azt mondták, hogy menő apukának nézz ki. És azt is mondták, hogy jó fej lehet - piszkálta a paplant, majd a fejét rázta mintha elakarna valamit hesegetni a sűrű gondolatai közűl.

- Az apukád nagyon jó ember Nathaniel. És szeretném azt, hogy ha nem gondolnál róla rossz dolgokat. Még akkor is ha nemis ismered őt - simogattam a haját. A fiam durcásan elfordúlt, a száját grimaszra húzta a kezét összefonta maga elött.

- Igazából, tök jó az, hogy ő nem él velünk - motyogta a paplanhoz közel. Elhúztam a számat és gondterhelten felsóhajtottam. Teljesen jogos az, hogy Nathaniel haragszik. Megértem őt. Mert okos, és tudja azt, hogy engem valaki bántott. Ezért a fiam nem szereti, és nemis akarja megismerni az apukáját. Mert hét évesen tudja azt, hogy az apja fájdalmat okozott nekem. Puszit nyomtam a fejére és megsimítottam a vállát.

- Aludj kicsim. Rendben? - lassan kibújtam a takaró alól, és a fiam vállára hajtottam az anyagot.

- Holnap énis bemehetek hozzád dolgozni? - csilogó szemekkel fordúlt utánam, a száját kisfiús mosolyra húzta. A kezemet az ajtó kilincsre támasztottam, a fejemet egy kicsit oldalra biccentettem.

- Szeretnél jönni? - őszinte mosoly bújkált az arcomon. Ha Nathaniel nem álmos, akkor suli után beszoktam magamhoz vinni, amikor plusz papírokat kell elintéznem. Abban a percekben általában sütit eszik és üdítőt iszik. Szeret nálam bent lenni, mert a munkatársaim azonnal megajándékozzák őt valamilyen teasüteménnyel.

- Igen anya. Szeretek ott ülni, és téged nézni - a fejét a párnára tette, és hallkan ásított. - Jóéjt anya. Szeretlek!

- Énis szeretlek kicsim! Az ajtót résnyire nyitva hagyom - óvatosan behajtottam az ajtót, és a szatén hállóingemben sétáltam a szobámba. Becsuktam magam után az ajtót, és könnyes szemmel ültem le a fésülködős asztalomhoz. A lámpa halvány fénye megvilágította az arcom körvonalait. A szemem alatti rész karikás volt, a szemem sem csillogott úgy, ahogy kellett volna. Feltettem a csuklómat és megsimítottam a végtelen jelet. Ez az apró tetoválás örökké összefog minket kötni. Akkor is ha ő távol van tőlem. Akkor is ha utálnom kellene őt. De ez egy olyan szerelem volt, amit nem lehet elfelejteni. Mert a kezdetek kezdetén olyan erős volt köztünk a kapcsolat, hogy mi tudtuk azt, hogy elválaszthatatlanok leszünk. Ez így is volt. Huszonhárom éves korunkig ez így is volt. De abban az évben ő úgy döntött, hogy véget vesz az éveknek. Ezzel pedig nemcsak a szívemet, de a lelkemet is összetőrte.