BOSS

második rész

➷chapter 2
Mark

_______________________

A Vancouveri, vérvörös naplementében a végkimerültség szélén táncolva dobta le törékeny testét egy apró park leharcolt padjára egy meglehetősen fiatal srác. Begörcsölt lábait kinyújtóztatta, karjai erőtlenül lógtak törzse mellett, feje hátracsuklott. Így pihegett percekig, míg mögötte a délutáni forgalom dudaszói, és fékcsikorgatása karcolta a dobhártyáját. Talán a világ legnagyobb, és legkeserűbb sóhaja kíséretében magasba emelte kézfejeit, hogy alaposan szemügyre vehesse. A mosószer már megint pikkelyesre szárította hófehér végtagjait, a felrepedt részekből csordogáló vércsíkon pedig már az a régi testápoló sem tud segíteni, amit a fürdőszobában talált otthon. Még egy utolsó pillantást vetett a lángoló égboltra, majd utolsó csepp megmaradt erejével ellökte magát a fa lécektől. Fintorogva vette észre, hogy beleült egy rágóba. Illetve errefelé akkor szerencsés az ember, ha rágóba ül.

Ez nem az a környék volt, amiről képeket dob ki a Google, számos nagyravágyó turistát csábítva a kikötővárosba. Az utcák kopottak és minden második lépésnél felbotlik az ember valamilyen szemétben. A hirdető táblák elavultak, a házak régi építésűek, tele graffitivel, az üzletek cégérei kopottak. A helyi ruhatisztító táblájából is csak annyi látszik már; R at s tító

Mark undorodva nézett a feliratra, majd be az üvegajtókon, annak ellenére, hogy már nem lehetett bent semmit sem látni a sötétben. Ma kapta volna meg a fizetését, de főnökének esze ágában sem volt rászámolni azokat a plusz órákat, már-már teljes estéket, amiket a fiatalnak le kellett húznia nála. A legrosszabb az egészben, hogy nem épen legális úton jutott ehhez a munkához, így nem is tudna balhézni. Ő egy szellem, papíron sosem dolgozott itt, így papíron a fizetése is nulla. De így legalább nem kell adóznia.

Ahogy felkaptatott a megfelelő, dohszagú lépcsőházban a második emeletre, elővakarta kulcsait farzsebéből, hogy bejusson picinyke lakásába, amiben jelenleg egyedül él. Ahogy elhaladt a folyosón a konyha felé, már csak megszokásból visszasimítgatta a tapétát, ami levált a falról, bár úgysem ragadt már az vissza többet. Egy laza suhintással arrébb söpörte a számlahegyeket a pulton, majd feltépte a hűtőszekrényt, abban reménykedve, hogy lesz benne valami, ami csak pár napja járt le. Nem térne el nagyon az igazságtól, ha azt mondaná azóta nem takarított ki rendesen, amióta anyját bennfogták a kórházban. Most is oda igyekszik, és reméli, hogy még a látogatási idő előtt odaér a város másik végébe.

- Mark!- csillannak fel édesanyja szemei amint meglátja elnyűtt gyermekét az ajtóban. A fiú fáradt arcára is kiült egy meleg mosoly, ahogy látta, hogy édesanyja úgy tűnik, megint kicsit jobban érzi magát. Ha csak egy kis ideig is, imádta így látni őt. Hirtelen egy pillanatra visszarepült a halált hordozó diagnózis elé, amikor még gondtalan volt, harsányan nevetve mentek el "kempingezni" anyjával a nappaliba, mert rendes nyaralásra nem tellett volna. De soha nem is volt rá szüksége. Most sincs. Csak a számára legkedvesebb embert akarta visszakapni a világon.

- Látom jobban vagy!- huppant le mellé a gondosan bevetett fehér ágyra, de halkan beszélt, nehogy felkeltse a velük szemben alvó nőt. Óvatosan átölelte édesanyja gyönge testét, majd kuncogott egyet a fején lévő supreme feliratú kötött sapka láttán. Amikor a kemoterápia miatt szülőjének elkezdett kihullani gyönyörű, mézszínű haja behozott neki párat az otthon felhalmozott gyűjteményéből, de már nem emlékezett rá, hogy ezt a kínaiak által hamisított darabot is beáldozta.- Te vagy a legdivatosabb ebben a kórházban.- kacsintott rá.