Felkelők [Túlélők 2.]

#19 Kal

Egy kihallgató szobában ültem, egy kényelmetlen fém széken, amit a padlóhoz csavaroztak. Nem bilincseltek meg, csak bezártak ide. Legalább a sérülésemet ellátták. Persze érzéstelenítőt nem kaptam, így ordítottam és megvillantottam hányféleképpen tudok elküldeni valakit a búsba, miközben kiszedték a golyót.

Nem tudom, mióta voltam itt egymagamban, de már kezdett elegem lenni belőle. Először egy hadnaggyal beszéltem, aki a terveimről kérdezgetett, arra volt kíváncsi, hogy mit csináltam a gépükön. Természetesen nem mondtam semmit, hallgattam, mint a sír. Miután átnézik a számítógépet valószínűleg úgyis kiderítik.

Egy ideje már egyedül voltam és kezdett nagyon elegem lenni a némaságból. Nem tudhattam, hogy épp mire jönnek rá. Éreztem, hogy a tükör másik oldaláról figyelnek, emiatt leküzdöttem minden késztetést, hogy a nyakláncomhoz nyúljak. Nem akartam, hogy feltűnjön nekik és rájöjjenek, mi is az valójában.

A csupasz, fos színű falak, a kétoldalú tükör és a fém berendezés régi emlékeket ébresztett bennem.

A letartóztatásom után elég sok időt töltöttem egy ilyenben. Akkor az érdekelte a rendőröket, hogy kinek dolgozom, milyen fájlokat töltöttem le, vagy épp módosítottam. Akkor daloltam, mint egy kismadár. Főként azért, mert dühös voltam a társamra, aki feldobott. Fogalmam sincs, mi vette rá, hogy ezt tegye, de azóta sem láttam. Mindenkit felnyomtam, aki eszembe jutott, így kaptam csak egy évet és hat hónap technikai megvonást. Ha hallgatok sokkal súlyosabb büntetést szabnak ki.

A jelen helyzetben nem valószínű, hogy vádalkut kötnek. Azt se tudom, mi van most. Egy ellenséges ország katonái elfogtak, egy kihallgatóba hoztak. Olyan mintha csak a helyi rendőrség kapott volna el, de valójában a helyzet sokkal komolyabb. És veszélyesebb. Még sem tudom, mit kéne csinálnom, hogyan kéne reagálnom.

Nem állt szándékomban elárulni a felkelést, de munkatáborba vagy a halálba sem szívesen mennék. Az állampolgári, de még az emberi jogaim sem érnek semmit itt.

Az asztalra hajtottam a fejem, a homlokom a hideg fémhez ért. A kezemmel a combomon lévő kötést birizgáltam. Néha- néha éles fájdalom nyilallt a sebbe, ilyenkor összeszorított ököllel és behunyt szemmel vártam, hogy elmúljon. Az egész bal lábam véres volt, a kezemre is rászáradt és megfestette a nadrágomat is. Nem törődtek azzal, hogy lemossák rólam. Volt valami nyugtalanító abban, hogy a saját vérem borított be.

Az ajtó nyitásának hangjára felkaptam a fejem. A korábbi férfit vártam, de helyette egy szigorú tekintetű, középkorú nő lépett be. Egy pillanatra megállt, keze a kilincsen és hátra szólt valamit oroszul, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Feszülten fészkelődni kezdtem a széken, de ügyeltem, hogy a sérült lábamat, ne nagyon mozgassam.

Kifejezéstelen arccal megragadta a széket az asztal másik oldalán és kihúzta. Lecsapott elém egy papírköteget, amin egyedül a számokat tudtam elolvasni. A szemét rajtam tartva helyet foglalt és alkarját az asztallapra fektetve összekulcsolta az ujjait.

- Helló- köszöntött nyugodt, diplomatikus hangon. Válaszul csak biccentettem- A nevem Tasha Tabagari- A név hallatán kicsúszott egy nevetéssel vegyült horkantás, amit köhögéssel próbáltam leplezni. Ha fel is tűnt neki, szerencsére nem mutatta.- Az SVR RF-nek dolgozom- folytatta- Hallottál már róla?- Megráztam a fejem, mert egy cseppet sem hangzott ismerősnek ez a nyakatekert mozaikszó- Másnéven a Külföldi Hírszerző Szolgálat.

- Így máris jobban hangzik- dünnyögtem, mert ezt már ismertem.

- Annak is a Kiber Startégia és Analízis osztályától jöttem- Oké, ez már kezdett rosszul hangzani- Érdekes dolgot fedeztünk fel néhány hónapja- Hátradőlt a székben, lábát feltette az asztalra és karba fonta a kezét- Nem is olyan messze innen egy katonai bázisról valaki betört a kommunikációs rendszerünkbe. Az illető nagyon ügyes volt- a hangja tényleg elismerően csengett- Rekord idő alatt áttörte a védelmi rendszerünket és letöltött néhány fájlt, majd távozott. A villámlátogatás miatt, nem volt ideje eltüntetni a nyomait, persze lehet, hogy nem is akarta! De az most mindegy is, hiszen, mire kiértünk a szóban forgó bázisra, már késő volt.