Sunlit Smile |Bokuto × Reader - Befejezett|

4.

Ballagás. Amilyen gyorsan elértünk idáig, olyan gyorsan véget is ért.
  Hihetetlen, hogy 3 éve léptük át az iskola kapuját, most pedig örökre elhagyjuk ezt a helyet. A Fukurodanit, ahova annyi emlék köt minket. Kisgyerekekként jöttük ide, és felnőttekként távozunk. Felnőttünk, és ez ellen nem tudunk mit tenni. Ez az élet rendje. Haladunk az idő múlásával, és a következő megálló az egyetem lesz. Csak úgy, mint óvodában, általános iskolában, és középiskolában. Ide is belépünk, majd egy napon elhagyjuk azt örökre. Tudom fájdalmas az érzése ennek a múlásnak. Új környezet, új emberek megismerése, új barátságok kötése. És ahányszor új helyre kerülsz, ez a folyamat megismétlődik, és soha nem ér majd véget. Mindig új helyre kerülsz, új barátaid lesznek, és a régiek szépen lassan lemorzsolódnak. Lehet beszélni fogtok havonta, vagy alkalmanként, de az a barátság nem lesz olyan, mint régen. Ahhoz, hogy minden megmaradjon a normális kerékvágásban, tenni kell érteni. Nagyon sokat kell érte tenni. S ezt megtanultam általános iskolából. 

Az akkori barátaim másik iskolákba mentek, míg én egyedül a Fukurodaniba. Szinte mindig én kerestem őket, ők soha. Egy idő után feladtam, és nem kerestem őket. Utána xy-tól hallottam vissza, hogy mekkora szemét vagyok, hogy nem keresem őket, és kikövettem őket a közösségi oldalakról, és hogy ők biztos, hogy egy betűt se írnak nekem, mert megtettek mindent, hogy a kapcsolatot tartsuk. Szép lenne, ha igaz lenne. Azért követtem ki őket, mert elegem lett, a kamubarátokból. Mikor írtam nekik, csak akkor írtak vissza, ha valami életbevágó bajuk volt. Afelől soha nem érdeklődtek, hogy velem mi van.
  Ez volt nyáron, és ahogy elkezdődött az új suli számomra, képtelen voltam barátkozni. Aztán sikerült, hiába tudtam, hogy ezek a barátságok megszűnnek iskola után, mint ahogy minden. Ez volt a csúf igazság, hiszen semmi se tart örökké, akármennyire is szeretnénk ebben a tudatban élni. Vagy éppenséggel bebeszélni magunknak, hogy az élet ugyanolyan marad, és semmi se fog megváltozni. A francokat nem. Semmi se lesz ugyanolyan, az élet nem fog pont rád várni. Halad tovább, és nem érdekli, hogy nem tudod követni a tempóját. Magadnak kell megoldanod, mint ahogy mindent. Más nem teszi meg helyetted. Vagy ha mégis, az nem a saját sikered, és csak a végleges eredményt éred el. Azt nem fogod megtapasztalni, hogy milyen küzdeni valamiért. És sajnos vannak ilyen emberek.

Bokuto volt az első barátom a gimnáziumban, ő pedig bemutatott a csapatnak. Jóban lettem a többiekkel, de legközelebb Konohahoz kerültem. Bokuto mellett egy nagyon jó barátra leltem. Habár ebben az egy hétben alig értünk rá, tudtuk jól, hogy számíthatunk a másikra. Éreztem, hogy ő más, mint az általános iskolás barátaim. Tudom, kár ilyet mondani, mert az élet pofán találhat. Mégis kimerem ezt mondani. És mivel lány barátokkal nem rendelkeztem, ő volt az egyetlen igaz barátom, Bokuto mellett. A csapatból jóban voltam a többi fiúval is, valamint Akaashival is. A fiúk befogadtak magukhoz, és velünk együtt örültek, amikor megtudták, hogy Bokutoval együtt vagyunk.
  Számtalan emlék, számtalan nevetés, számtalan könnyek az elveszített meccsek alatt, számtalan izgalom, és számtalan örömkönny, az elnyert meccsek miatt. Mind olyan dolog, mely hiányozni fog az életemből, és a hiányát nem fogja semmi betölteni. Hiszen itt voltam otthon. Itt éreztem magamat szabadnak, a röplabda csapatnál, ahol határtalan volt a jókedv, és az összetartás. Ha van egy hely a világon, ahol tényleg jól érezheted magad, számíthatsz a másikra, és tartozhatsz valahová, az a csapatod. Legyen szó akármilyen sportról.

Bokutoval hétfőn visszamentünk a csapathoz. Csak mi ketten, valamint Konoha. Bokuto Akaashival beszélgetett, aki immáron az új kapitány volt. Itt hagyjuk Akaashit, aki eddig mindig Bokutoval volt. Egymás társaságai voltak, de immáron ennek vége. Akaashi nélküle maradt.

  - Min gondolkodsz? - állt mellém a barna hajú fiú, miközben egy üveg vizet ivott.

  - Hogy milyen lesz ez a hely nélkülünk.

  - Csendes - sóhajtott Konoha.

  - Azon kívül - szóltam keserű ízzel a számban.

  - Magányos - szólt halkabban a mellettem álló fiú.

  - Pontosan - néztem végig a tekintetemmel a többi fiú, akikkel Bokuto nevetett - Nem mondja, de tudom, hogy fáj neki, hogy itt hagyja őket. Kíméletlenül fáj.

  - Mindenkinek fáj - ivott bele ismét a vízébe - Csak mindenki másképp dolgozza fel. Ő viszont egész jól elrejti - biccentett Bokuto irányába.

  - Nem sokáig az a baj. Tudod milyen - húztam el a számat.

Előbb utóbb Bokuto összefog törni. Nem fogja tudni elfogadni azt a tényt, hogy itt kell hagyni a csapatát. Azokat az embereket, akiket segített éveken keresztül. Rossz ebbe belegondolni. Nagyon rossz.

  - Áh, már most hiányzik ez a hely - lépett mellénk nagy mosollyal barátom.

  - Ezt az emberek általában nem ilyen mosollyal közlik - fintorgott rá Konoha.

  - Én más vagyok - vonta meg mosolyogva a vállát a szürke hajú - Baby, röpizel velem egy kicsit? - nézett Konohara mosolyogva.

  - Hagyjál már a hülyeségeiddel! - lépett mögém Konoha, majd Bokuto elé tolt - Eltévesztetted a házszámot!

  - Röpizek veled - néztem rá mosolyogva.

  - Konoha? - biggyesztette le az ajkát Bokuto.

  - Kiráz a hideg tőled jelenleg, szóval én léptem - borzongott össze a fiú, majd lazán megölelt, és a hátán futkosó hideggel elment.

  - Szegény, elüldözted - nevettem ki.

  - Én nem is! - dugta fel az orrát Bokuto, mire megbökdöstem az oldalát - Ne, ez csikiz! - nevette el magát, én pedig egy puszit adtam az arcára.

  - Na, gyere te nagyra nőtt gyerek - kulcsoltam össze a kezemet az övével, majd az egyik röplabdához vittem.

Felvettem a labdát, majd távolabb álltam Bokutotól, és kosárérintésben feladtam neki, amit ő alkarral fogadott, és adott vissza.
  Vagy fél órán keresztül játszottunk, és amikor végleg elfáradtunk, elköszöntünk a többiektől, és elindultunk hazafelé. Utunk Bokutohoz vezetett. Mivel késő délután volt, és leizzadtunk a játék miatt, elmentünk fürdeni. Mivel volt nála itt ruhám, ezért áttudtam öltözni. Miután lefürödtünk a nappaliban foglaltunk helyet, és benyomtuk a TV-t. Miközben egy jó volt ment a háttérben, Bokuto laptopján csekkoltuk az egyetem pontjait.

  - Na szóval - nézte barátom a laptopot, én pedig közben az ölében ültem, és jómagam is a képernyőre fókuszáltam - Itt is vannak - nyitotta meg az oldalt, majd beírta az egyetem nevét, ahol hamar megtaláltuk a pontokat.

  - Írd be a szak nevét - szóltam, miközben mellkasának döntöttem a hátamat, ő pedig miután beírta a szót, egyik kezével átkarolt, másikkal pedig az egeret irányította.

  - 450 ponttól vesznek fel - magyarázta Bokuto.

  - Jóságos ég - hunytam le a szememet - Miért olyan nehéz ide bekerülni?

  - Mert jó egyetem - puszilta meg a fejemet, majd utána az arcomat is - A koli ugye egyből mellette van, ahol állami támogatással ingyen élhetsz - lépett vissza a már megnyitott egyetem oldalára, hol a kollégium opcióra ment - Akiknél három gyerek van, vagy az egyik szülő meghalt, vagy elváltak a szülők, biztos bejutást kap.

  - A koli már fix akkor - sóhajtottam - Már csak az egyetemre kéne bejutni.

  - Befogsz - engedte el az egeret, majd szorosan magához ölelt, mire a melegség átjárta a testemet - Emiatt ne aggódj, jó? Én hiszek benned - puszilt bele a nyakamba, mire én átöleltem azt a kezét, mellyel szorított.

  - Remélem - engedtem ki halvány mosolyt az ajkaimon - Olyan jó lenne együtt lenni az egyetemen.

  - Hiszen együtt leszünk, te buta - szólt barátom energikus hangján - Megtudjuk csinálni, oké? - szorított erősen magához - Ezen is túlfogunk esni, ahogy mindenen - tette az állát a vállamra, majd fejét az enyémnek döntötte - Nélküled nem megyek sehova.

  - Ahogy én sem - bújtam hozzá szorosabban, ő pedig mindennél szorosabban fogott magához.

A karjaiban mindig is biztonságban éreztem magamat, és képes volt megnyugtatni, legyen szó bármiről. És igaza van. Leküzdjük ezt az akadályt is, ahogy minden mást eddig. Vagyis...Sajnos csak azt hittük, hogy ezt is sikerül.