Vortex

1. Rész

Az ébresztő hangja egyenesen kínzás füleimnek, ahogy a békés csendet kettészelve szakít ki az egyébkén kellemesnek még a legjobb indulattal sem mondható álmomból. Nem mintha a délután egy óra olyan korai lenne, de én szörnyen fáradt vagyok még. Valamikor reggel sikerült elaludnom, annyira izgultam a mai nap miatt, bár azt sem mondhatnám, hogy alapjáraton normális időben szoktam lefeküdni.

Nem viszem túlzásba a készülődést. Igazából öt perc sincs, hogy magamra kapjam azt a néhány ruhát, amit kint hagytam a széken és megfelelnek arra, hogy kimozduljak a lakásból. A hajamba csak beletúrok, nincs sok dolgom vele. Kéthavonta egyszer Seunghyun lenyírja és kész. Nem mintha fodrász lenne, de egy kis gépet bárki tud kezelni, és ki más lehetne ez esetben az a bárki, mint egyetlen és egyben legjobb barátom.

Az ablakhoz lépve van elég időm, hogy elmélázzak a kinti tájon. A tizenharmadik emelet nyújtotta magaslati látvány kifejezett kedvencem. Imádok magasan lenni és csendes megfigyelőként részt venni ebben a túlontúl aktív világban. Ilyenkor viszont még feleslegesebbnek érzem magam, mint úgy általában. Figyelem, ahogy az emberek jönnek-mennek, teszik a dolgukat, míg én... Hát, én csak vagyok. És utálok lenni. Nagyon.

Se célom, se álmom, se semmim nincsen igazából. Az, hogy ma utoljára megpróbálom és meglátogatom a kábé huszadik pszichológiai szakorvost, az is csak a gyengeségemnek tudható be, amiért gyáva szar vagyok végre véget venni ennek a felesleges szenvedésnek. Élni akarok, boldogan, kiszakadva a saját börtönömből, de egyszerűen tudom, érzem, hogy ez lehetetlen.

Eleinte pszichiáterben gondolkodtam, a gyógyszerek úgyis annyira tönkre tesznek, hogy aggódnom sem kell, egy rosszabb estémen kiugrok az ablakon, de borzalmas lenne sokadjára is átélni ugyanazt. Akkor már inkább egy újabb beszélgetősdi, még ha nem is hiszek ennek a jótékony hatásában.

Azt hiszem, eddigi huszonhárom évem során többet voltam orvosnál, mint bárhol máshol. Az iskolát nem vittem túlzásba, a munka meg egyszerűen nem megy. Több próbát is tettem már annak érdekében, hogy a társadalom hasznos tagja lehessek, de mind kudarcba fulladt. Utálom az embereket, taszítanak, félek tőlük, nem akarok a közelükben lenni. De az is tény, hogy én nem csupán gyárilag vagyok selejt, sok minden kellett ahhoz, hogy oda jussak, ahol vagyok.

Ahogy belépek a liftbe, rám tör egy kisebb fajta pánikroham. Nem mindig érzem ezt, kizárólag rosszabb napjaimban zavar ez az apró, szűkös hely, ám most egy örökkévalóságnak tűnik, míg leérünk a földszintre. A nap odakint hétágra süt, az idő békés, nekem meg egyenesen fizikai fájdalom a sok nevetgélő diák látványa, akik keresztezik az utamat. Nem szeretek kimozdulni. Bár ez így nem teljesen igaz, mert sétálni igen, de azt is csak este szoktam, mikor már kevesen lézengenek idelent.

Azt a nem egészen fél órányi távot úgy teszem meg, mint aki szándékosan igyekszik húzni az időt. Ez valahol így is van, de sokkal hamarabb is indultam el, hogy még véletlen se késsek. Utálok késni. Ha nem érek oda időben valahova, megrovással jár, én pedig rosszul vagyok tőle, ha leszidnak.

A recepción az idős hölgy az adataim felvétele után az első emeletre küld, mondván, hogy ott megtalálom, merre kell menni és várjam meg, míg a doktor úr behív. Nem tudom, kihez kerültem, de legalább az agyturkász tisztában van az én nevemmel, tehát jó eséllyel egymásra fogunk lelni. Annyi már biztos, hogy férfi. Eddigi tapasztalataim alapján a nőkkel egyébként sem tudok olyan jól elbeszélgetni, mert nem értik meg a gondjaimat és a tanácsaik is annyira... elvontak.

Az eltévedés nagymestere vagyok, ha lehetne, a sarokig nem találnék el otthonról, itt azonban ahogy felérek az első emeletre, egy hatalmas táblára ki van írva, hogy pszichiátria/pszichológia jobbra. Egy kisebb, rideg terem fogad, szerencsére teljesen üresen, így a szemben lévő faltól két széknyire helyet is foglalok, igyekezvén a környezet tanulmányozásával lekötni magam, mintsem a következő órán stresszeljek.